1894 – Érseki látogatás – Ez év junius 9-én Császka György kalocsai érsek, Szabadka díszpolgára, először látogatott el egyházmegyéje legnagyobb katolikus városába, ahol megkülönböztetett fényes fogadtatásban részesült.
Az érsek ezt az alkalmat használta fel arra, hogy a Szt. Teréz-templomot felszentelje, amely ugyan a tizennyolcadik század közepén épült, de felszentelve nem volt, mert a templom festése és belső díszítése csak az 1890-es évek elején fejeztetett be.
A templom felszentelése junius 10-én volt, az érsek fényes papi segédlettel végezte a felemelő szertartást. Délután két órakor díszebéd volt az érsek tiszteletére a Pest-szálloda emeleti nagy- és kistermében.
Ehhez az ebédhez életemnek egy kedves emléke fűződik. Az ebéd vége felé megjelent a hátam mögött a huszárom – így nevezték akkor a városi hivatali altiszteket – és a fülembe súgta, hogy hazulról hírt hoztak, kisfiunk született. Én örömmel adtam tovább közvetlen szomszédaimnak a kedves hírt, akik szintén tovább adták, úgyhogy pár perc múlva a velem egy asztal-fronton ülő városi tanácstagok, diszkréten integetve felém, gratuláltak. Mi szemben ültünk az asztal másik főfrontján a főhelyen ülő érseknek, akinek talán feltűnt ez a jelenet, mert az ebéd végeztével megkérdezte a prépostot, 24 hogy mi volt ez? A prépost elmondta a jelenet okát, én pedig csak arra emlékszem, hogy az ebéd után, amidőn a préposttal – aki eskető lelkészem volt – kezet szorítottam, azt mondta nekem, hogy június 12-én, a bérmálás befejezte után az érsek úr fogja megkeresztelni a mi újszülött kisfiúnkat. Boldogan siettem haza, hírt vinni. Megcsókoltam a kezét a még boldogabb fiatal anyának, aki egy új kis bimbót fakasztott az én családfámon és nagy örömmel készültünk a fényes keresztelőre. Az első keresztelés volt ez a felszentelt nagy templomban.
Még az év novemberében feleségemmel pár napot Budapesten töltöttünk, ez alkalommal felkerestük budai palotájában főpásztorunkat, a fiatal, boldog anya személyesen köszönte meg a kitüntető kegyességet, amelyben családunkat részesítette.
A megkeresztelt kisfiúból férfi lett, aki a világháborúban három és fél évig volt kint az orosz és az erdélyi fronton, mint közhuszár vonult be és mint főhadnagy jött haza, három kitüntetéssel.
1895 – Az egyházpolitika a városi politikában – Ebben az évben dőlt el az egyházpolitikai törvények sorsa. Megelőzőleg azonban megbukott a Wekerle-kormány, mert nem tudta megszavaztatni a népszerűtlen törvényjavaslatokat. Báró Bánfy Dezső lett az új miniszterelnök, aki vállalkozott a törvényjavaslatok megszavaztatására. Szokás szerint az ország összes törvényhatóságaihoz leíratott intézett, melyben értesítette azokat, hogy a kormányt átvette és kérte támogatásukat vállalkozásának sikeres végrehajtása érdekében.
Ezt a leiratot a közgyűlésnek kellett tárgyalni. Voltak törvényhatóságok, melyek erre a leiratra üdvözölték a kormányt, a szokásos bizalomnyilvánítás nélkül. Szabadkán sem volt hangulat a bizalomnyilvánitás mellett, elvégre ez érthető volt ebben a nagy katolikus városban. A főispán a bizalomnyilvánítást is szerette volna keresztül vinni, azonban azt csak egy ember csinálhatta volna meg, Mamusics Lázár, aki rendelkezett a négyszáz tagú törvényhatósági bizottság kilencven százalékának szavazatával. A polgármester azonban, tiz nappal a közgyűlés előtt, betegszabadságra ment,feleségével együtt elutazott a francia rivierára és Biaritzból küldözgette nekünk a képes levelezőlapokat.
Elutazása előtt szabad kezet engedett pártjának a leiratra adandó válasz tekintetében. Ezzel el is lett döntve a leiratra adandó válasz sorsa.
A közgyűlésen ugyan történt indítvány a bizalommegnyilvánítás mellett, a közgyűlés azonban, Mamusics prépost hozzászólása után 326 szavazattal 29 ellenében úgy határozott, hogy a kormányt hivatalba lépése alkalmával üdvözli.
Ez a közgyűlési határozat hozzájárult ahhoz, hogy a főispán elveszítse kedvét további működéséhez és arra az elhatározásra jusson, hogy megválik a szabadkai főispánságtól. Erre rövidesen alkalom is kínálkozott, megüresedett a bácsmegyei főispáni szék, pár hónap múlva Vojnits Istvánt kinevezték Bács-Bodrog megye főispánjává.
Így végződött a főispán és polgármester közötti kiélesedett háborúság, mely sem a közügynek, sem az érdekelt két félnek nem volt hasznára. Két kemény egyéniség összeütközése volt ez, amelynek békés elintézésére nem volt mód.
Mamusics Lázár hazajött a rivieráról, de az ellene folyó hajsza nem szűnt meg, úgyhogy olyan helyzet állott elő, kénytelen volt fegyelmit megelőző vizsgálatot kérni maga ellen, melyet a közigazgatási bizottság még Vojnits István elnöklete mellett el is rendelt. Az egyházpolitikai javaslatból mégis törvény lett és annak olyan mélyreható káros következménye lett a nemzet életére, hogy éppen napjainkban kellett olyan új törvényről gondoskodni, amely mérsékli és megállítja azt további káros hatásában.
Schmausz Endre – Vojnits István utódja a főispáni székben Schmausz Endre bácsmegyei alispán lett, aki több évtizedes eredményes megyei szolgálat után, gazdag élettapasztalattal érkezett és jóindulattal párosult önbizalommal fogott a szabadkai bonyolult helyi politikai állapotok rendezéséhez, fáradozása, ha nem is járt teljes sikerrel, mégis sok tekintetben eredményes volt, aminek bizonysága az a tény, hogy kilenc évig volt főispán. Az installáció a hagyományos keretekben történt meg.
Az új főispán első hivatalos ténykedése volt, hogy az installációt követő napon összehívta a fegyelmi választmányt, letárgyaltatta a polgármester fegyelmi ügyét. A fegyelmi választmány beszüntette az eljárást, mert annak folytatására okot nem talált. A polgármesternek jól esett a főispánnak ez a nobilis gesztusa, aminek jóhatása abban nyilvánult meg, hogy főispán és polgármester egyetértve kezdték meg a közjóért való munkájukat és azalatt a hat év alatt, ameddig még Mamusics Lázár polgármester volt, több olyan alkotás létesült, amely a város fejődését maradandó intézményekkel gyarapította.
Ilyen viszonyok között érkeztünk el az 1896-i milleniumi évhez.
