Nagypénteki lamentáció. Megkésve. Nagyszombaton.

Imádunk téged, Krisztus, és áldunk téged…

 

Bocsásd meg nekünk, Jézus……

 

… hogy nagyszombaton színházat építünk. Amikor, te, Krisztus, a sír csendjében fekszel, akkor eszünkbe jut ez a halott ügy. Hátha Veled együtt feltámad. Hátha valaki, majd, egyszer csak szól, mint te a halott Lázárnak. Ó, bárcsak lenne ereje a szavaknak!

 

… hogy szemrebbenés nélkül elmegyünk a koldus mellett, még ha gyerek is. Mert a gyermekvédelmisek sem tesznek semmit… …és, végeredményben igazad lett. Szegények mindig lesznek, ó, de hova tűntél közülünk, Krisztusunk?

 

… hogy nem adjuk meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené. Hogy a háromnyelvűség az igazi kincsünk. Hogy toleránsak vagyunk és inkább mi mondjuk másként, mintsem az eladó, a hivatalnok, a rendőr, a kiírás is adja meg nekünk, ami amiénk!

 

… hogy naívak vagyunk és minden halott dolognak feltámadását reméljük: a levert magyar címerekét, az eltűntetett és lecsiszolt kőkeresztét, a zsákutcába helyezett szobrainkét.

 

… hogy jó gazda módjára nem törődünk a ránk bízott talentumokkal. Nem gondoskodunk, óvjuk, nem becsüljük… Ezek nem „azok az idők”! Mert arra várni kell. És majd lesznek jelei…

 

… hogy bemocskoltuk azt a Húsvéthétfőt! Pedig azt hittük, hogy feltámadtunk, hogy valami vissza áll…

 

A történet nem ért véget. Itt folytatódik: link.

 



KOMENTARI

OSTAVITE KOMENTAR