Vojnics Oszkár (Szabadka, 1864. május 18.– Port Said, 1914. május 20.)
A dúsgazdag bácskai nábob több mint húsz éven át szakadatlanul járta a nagyvilágot: időtöltésből, úri passzióból, szinte foglalkozásszerűen. Kortársai elsősorban vadászként tartották számon, leveleiben izgalmas vadásztörténeteket mesélt el, írt le. Ezek aztán, a család jóvoltából, rendre meg is jelentek a lapokban. Más alkalmakkor is írtak róla az újságok, ezekből a cikkekből a biztos kezű oroszlánvadász, az egzotikus vidékeket bejáró utazó férfias képe rajzolódik ki.
Vojnich Oszkárban e tulajdonságok mind megvoltak – már anyagi helyzete is megengedte neki ezt a szerepkört –, de csak látszólag volt irigylésre méltó helyzetben, mert társtalanul futott az egyik kontinensről a másikra, egy életen át kereste önmagát. „Valami tépelődő nyugtalanság hajtotta a távoli óceánok és őserdők felé. Lehet, hogy a trópikus éjszakák csillag hieroglifáit betűzve a saját életrejtélyének megoldását kereste” – írta róla Herczeg Ferenc is.
Első nagyobb útjának 1893-ban vágott neki: egy luxushajón az USA-ba utazott. A következő években Közép- és Nyugat-Európát cserkészte be, 1898-ban skandináviai országokban járt, miközben eljutott a sarkvidéki Spitzbergákig. 1903-ban Olaszországba ment, ahol a Vezúv kitörését figyelte meg, 1908-ban pedig Óceánia tűzhányóit tanulmányozta. Ezeket le is írta, de a vulkanológia iránt nem sokáig érdeklődött, az egyre sűrűbben megjelenő könyveiben figyelme már inkább a geográfia, az etnológia felé fordult. Kilenc kötete jelent meg, ami azt is mutatja, hogy az utazás kényszere mellett a legtovább élt benne a közlési vágy. Könyveiből a földrajzi érdeklődésű világjáró szólal meg színesen, érdekesen (Budapesttől Sitkáig, 1894; Oroszországban a 40–62 szélességi fok között, 1904; A Vesuvion, 1906; Utazások Óceánia tűzhányói között, Föld, Közl., 1907; A Csendes-óceán szigetvilága, 1908; A keletindiai szigettengerben, 1913; British India, Burma, a Maláj-félsziget és Siam, 1913; A Spitzbergák, é. n.).
Termékenysége a századelőn éri el tetőfokát, amikor a távol-keleti térségek és Óceánia felé tájékozódik, vagy a forró Afrika vadászterületeit járja. Különös élete volt Vojnich Oszkárnak, különös módon is halt meg: visszatérve egy kelet-afrikai vadászatról, egy Port-Said-i szállóban, ötvenedik születésnapján szíven lőtte magát. Sokan úgy tartják, hogy egy életmód értelmetlensége felett mondott ezzel ítéletet, életrajzírója, Székely Tibor azonban úgy véli könyvében (A világjáró vadász, Vojnich Oszkár élete és munkássága, Szabadka, 1980), hogy a trópusi malaria támadta meg agyát és idegeit, s egy beszámíthatatlan pillanatban emelt fegyvert magára. Akárhogy is történt, Vojnich Oszkárban a legnagyobb vajdasági világutazót kell tisztelnünk, a földrajzi és néprajzi érdeklődésű útikönyvek kitűnő szerzőjét.
Vojnich Oszkárt néprajzi gyűjtőként is számon tartják. Hagyatékát több múzeumban őrzik, így szülővárosában, Szabadkán is, ahol a Városi Múzeumban több mint háromszáz tőle származó, egzotikus használati tárgy és fegyver található. A szabadkai Bajai úti temetőben a családi sírboltba temették el.
(Forrás: Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz III.)
Rokon vagy nem?