A Haverda-dráma uj betanulással – 1910 December

A szenzáczió felmelegítve is jó. Olyan, mint a jóféle töltött káposzta. Másnap, harmadnap is ízlik. Nincs hát semmi sem benne, ha a Haverda Mariskához czímzett bűndráma reprize szintén páratlan sikert jegyezhet fel.

 

Olyan tolongás még nem volt a budapesti főkapitányságon, mint mikor a Haverda bünponyva összes szereplői bevonultak. Nincs az a finom rablógyilkos a ki igy lázban tudta volna hozni a rendőrségnek különben edzett kedélyét.

 

Öreg forgalmazókon és ősz detektíveken, a kik máskor hidegvérrel elsiklanak a legizgalmasabb bünkrónikák felett, kitört a kiváncsiság láza és sokért nem adták, hogy végre szemtől-szembe láthatták a szabadkai primadonnát és a nyomában lépkedő kedves férfikettőst: Vojthát és Jánossyt.


Nem is állhatta meg egy üzleti zseni, a ki idéző levéllel kezében történetesen szintén a kapitányságra került, hogy mélabusan meg ne jegyezze:
– Egy hatos belépő díj mellett micsoda vagyont lehetne itt összehozni!


Hát az bizonyos, hogy a Haverda-ügy még sokáig fogja foglalkoztatni a bündrámák izgalmaira éhes kiváncsiságot. Egyáltalán talán nincs is ma az az ember a kit valami lázas érdeklődés nem fogna el, mikor a napi események szeszélyes sora egy-egy hiszterikus szenvedelmek vagy közönséges motivumok vérrel és borzalommal összevegyülnek…

 

A kereslet nagy, a kínálat is alkalmazkodik hozzá. Madame Steinheil Párisban, Tarnovszka grófnő Velenczében, Komarovszka asszony Lembergben, legujabban pedig az allensteini dráma hősnője, Schönebeckné, aztán a comói tó vizében temetett amerikai szinésznő esete végképen tultettek minden regényíráson.

 

A fantázia kénytelen szégyenkezve elkullogni, mikor az élet: a legnagyobb fantaszta ilyen hihetetlen csudás esetekben tud produkálni, melyekbe belezavarodik a rendőr, a bíró s végül maga a nagyközönség.

 

Érdekes azonban az, hogy a külföldön termett véres titoknak ebben a csuda szapora versenyében, melyben mindig a nő a központ, mi sem maradhatunk el. A Haverda-ügy egy kész bündráma vagy bünregény. Érdekesebb, titokzatosabb, mint akármelyik. Ép csak, hogy meg kell írni.


Talán nem egészen helyén való ezen a helyen az elmélkedés, a hol máskor csak a krónikás nyilatkozik meg, de híven akarok beszámolni az impressziómról és valamelyesképen a hangulathoz tartoznak az e fajta kontemplálások, a mikor az ember végre a talán másoktól szinte irigyelt szerencséhez jut, hogy közvetlenül szemtől-szembe kerül egy akkora port felvert bünszenzáczió hősei elé.


Nos igen, tessék is nagyon irigyelni! Máskor is volt részem abban, de most talán a leginkább, hogy valami sajátságos csalódást érezzek. Az ujságok hasábjain vagy távolról látva egy-egy nagy eseménynek szereplői mindig amolyan szinpadi beállításban rajzolódnak ki, képzeletünk előtt. Ha aztán valóságosan állnak előttünk, az ember hiába keresi a különöst, a nagy stylt rajtok. Csalódva nézzük őket, hát ezek a szimpla emberek azok a bizonyos – rettenetes hősök, rejtelmes bünösök vagy brutális fenevadak?! Hihetetlen!

 

Szembesülve, bátortalanul haladt befelé a detektív-főnökhöz Haverda Mária. A bübájos Mariska, az észbontó szépség. Keresem rajta, szinte kérdőre vonom. Hiába, egész közönséges, csunya kis nő néz rám félénken. Önkéntelenül körülnézek. Talán valami cselédügy tárgyaláson vagyunk. Nem, fehér babos, kék selyemruha van rajta, nagy kalappal, hervadt rózáskkal, mik egészen stylszerűen bólintgatnak rá erre a fonnyadt, mindennapi arczra, melyre az öregedés már korai ránczokat vet.


– Istenem, mi lesz megint velem?! Félek, hogy a nyaralásom megint el van rontva. Az uj ruháim is kárba vesznek. A divat olyan hamar változik…és épen most, mikor a kis fiamnak is vakácziója lesz. Megint nem fogom látni, pedig hogy örültem neki.
A ruha, divat és a kis fiu jár az eszébe, mikor majd arról kell számolnia, hogy anyagyilkos-e vagy sem.
Ez a nő, a tuczatnő.
Különben nagyon alázatosan beszél. Talán még lehetne segíteni a bajon a jó magaviselettel. Látszik rajta, hogy ez a gyerekes gondolat foglalkoztatja. Nos hát, ilyen a démon!
Azalatt a detektívek szobájában ül Jánossy, felöltőt tart az ölében, s buzgón varr valamit rajta.
– Kifeslett – magyarázza.
– Itt van Haverda Mária! – mondják neki.
– Eh! – szól unottan az „őrült szerelmes” és buzgón varr tovább.
– Hagyjanak már békén azzal a Mariskával. Utálom fizikailag és erkölcsileg azt a nőt,…Csak már vége volna megint!
Ez sem az a Jánossy, a hogy a tudós psychiaterek, poéták és riporterek mutatták be…
Következik Vojtha. Talán nagyobb szerencsénk lesz nála. Éppen ott van Tóth János rendőrkapitánynál, a kinek az a szerep jutott, hogy Haverdáékkal letartóztassa és átkisértesse az ügyészséghez.
Az ujságírók is ott vannak. Éppen nekik beszél Vojtha.
– Igen, hallatlan ostoba dolgokat hazudoznak össze-vissza rólam. Rettenetes… miért kell nekem, az ártatlan embernek ezt a kálváriát járnom?!
Most meglát engem.
– Ön is bánt és mindig bánt. Elolvastam a „Tolnai Világlapjá”-ban, a mit rólam írt. Ön írja a bünügyi krónikát?? Annál rosszabb, mert a mi ebben van, az komoly. És nincs ember, a ki a „Tolnai Világlapjá”-t ne olvasná……Mindig a Mariskával kombinálnak össze. Hogy ő a kedvesem! Hát ne járhassak én az unokahugommal együtt.
– Hogyne, ha csuf volna… jegyezte meg malicziózusan egyik ujságíró.
– Kérem a tárgyhoz! – szól erélyesen a rendőrkapitány.
És Vojtha megadja magát. Az egyedüli markáns ember ebben a társaságban. Kemény vonások, villogó szemek. Ez nem hagyja magát.
És mégis az ő sorsa felett is asszony uralkodott. Olyan, minő minden zsuron tuczatjával akad. Se nem szép, se nem okos.
Vagy talán éppen az ilyen asszonyok imponálnak nekünk?!

 



KOMENTARI

OSTAVITE KOMENTAR