A szabadkai színház első évei 1854-1855

Molnár György Emlékeiből

Szabadka egy csúnya nagy sárfészek volt: négylovas üres szekér, kereket kötő tócsák közül, magasan emelkedett ki egy nagy ház, palota, az új színház, egyik szárnyán a ven­déglővel; homlokzata kissé túlmagas, karcsú oszlopokkal diszlik, Bachus korona gyanánt e felirattal: »Pest város szál­loda«, mely a monumentális állandó épületen csúfolja a szin­ház, a színművészet magasabb jelentőségét, jeléül annak, hogy e házban a kocsma az első, s nem a színház és hogy amazért épült Thalia temploma, a múzsák csak albérlők lévén a mű­velődés eme közházában.

És valóban, a komolyabb és magasabb művészet sokáig nem talált benne mélyebb és tartósabb méltánylást. E nép a vidám múzsát bálvámyozta mindig és a nők a páholyokat ki­rakatnak tekintették, melyet külön-külön felcifráztak és rop­pant drága toilettekben, különös frizurákkal belé ültek, a szín­pad és az előadással alig foglalkozván máskor, csak ha a színésznő öltözetét tekintették meg, vagy ha a komikus va­lami bolondot csinált, mire a tömeg nagyot kacagott.

A férfiak vagy éppen nem, vagy csak rövid betekintéssel gyakorolták a színház látogatását, aztán siettek Bachus dőzsasztalához virtuskodni, t. i. egymást az asztal csókoltatásig leáztatni.

Szánandó élet volt a szabadkai nők élete, egész nap, éjen, honn a falak között, egyedül és mindig ébren lenni, hogy ha napok múltával, víg társasággal hazajön a férj, álljon elő a dús asztallal és jó pincével, csapjon olyan lakomát, mely kivilágos kivirradtig tartson egyhuzamban legalább is egy hé­tig. Az örökös dínom-dánom volt a szabadkai nő minden tár­saságbeli szórakozása, élete. A férfiak eleme a mulatság, a ci­gány, a kártya, a mértéktelen borfogyasztás volt, ezeken kivül rájuk nézve nem létezett semmi.

Nyílt helyeken ha asztalához szorult az idegen, a körül­járó nagy itcést szomszédjára kellett üríteni, hogy az tovább­adja, s ha a harmadik itcést már nem bírta, a fejéhez vágták, vagy erőszakkal töltötték a szájába, aztán jóízűket nevettek a szerencsétlenen; aki megszökhetett, az szerencsés volt, de azután ha más alkalommal közibük került, az elmulasztotta­kat is helyre kellett hozni és dupla porciót róttak rá.

E dínom-dánom passzió, a színház megnyitásának örö­mére, lelkesültségre egészen a féktelenségig fokozódott; a színház és a színészek lettek a társadalmi élit középpontjává, ami nem volt csoda, mert abban az időben egy magyar színház létesítése országos dolog volt és büszkén dicsekedhetett vele Szabadka, mert a Bach-korszak alatt első volt a tettben, fényes példáját nemsokára Miskolc követte.

A színház megnyitása a karácsonyi ünnepekre esvén, mi­kor Szabadkán a legszélesebb víg élet kezdődik és egész farsang végéig tart, most a színház megnyitásának örömére ez az ősi szokású evés-ivás is megkétszereződött.

Még a néposztálybeliek is nagyobb lakomákat ültek, mint máskor, mert az idegen nyelvű bunyevác gazda is színházba a felső páholyba járt akkor, s ő is színészt vitt polozsájnak a karácsonyi ünnepekre, ami nagy tisztesség, mert a polozsáj két hétig gazda a háznál, ki a víg napokon teljhatalommal rendelkezik a vendégeskedés felől, s az asztalnál ő foglalja el az első helyet, kötelessége lévén egész nap a látogatókat, a családi kétitcés pohár karcossal telitett nedvét a vendé­gekre köszöntve, fenékig kiüríteni, s újra megtöltve, azt sor­ba jártatni. Ezeken a napokon még a nőknek is áldomásozni kellett, de ők csak kis apró poharakból kóstolgatták a mézes tokajit, ménesit, meg az ürmösös karlovicait.

A víg élet szégyene és büntetése az volt, hogy aki el­ázott, azt a ház markos szolgái bevitték a józanító kórházi szobába, mely szalmazsákokkal volt körülrakva, mindegyik mellett egy nagy dézsa víz; az ilyen rokkant pácienseket azután felkereste két óra múlva a társaság hősileg megállott és el nem ázott csoportja, s egy kisasztalt – melyen a családi kétitcés memento morija volt – gyászdalok hangoztatása mellett tették elébük; vagy ki kellett üríteni a serleget, vagy a temetési kórus alatt háromszor megcsókolni az asztalt, mely oly nagy szégyennek tartatott, hogy még a végromlásban szen­vedők is inkább kiürítették a serleget, mert aki az asztalcsókoltatásra kárhoztatott, azt másnap az egész város tudta és nevette.

Szentkuti társunk a kolozsvári praxis után még a leg­híresebb szabadkai polozsájon is túl tett, ő mindenkit leivott a szalmazsákra és egymásután hívta ki a legedzettebb polozsájokat is a porondra. Megpróbálták a hőst leverni, mert Szabadkán szégyennek tartották, hogy egy idegen származék kifogjon az odavalósikon, de bizon Szentkuti mindegyiket a szalmazsákra itta. Csupa lakoma, csupa áldomás, örökös víg­ság és baráti szeretet, lelkesedés között nyílt meg a színház, a »Két Barcsai« című színművel.

A közönség, mint a gyermek a fényes bábunak, úgy örült a pompás színháznak, s a nők a férfiak sok rovását letörölték, amiért a színházat felépítették. Volt egy váruk, hová rideg magányukból esténként repülhettek, míg embereik szintén háborítlanabbul mulatozhattak, közbe-közbe egy-egy felvonást megtekintvén, a páholyokban nejeiket is meglátogatták, majd szép lassacskán megszerették a színházat és kevesebb időt töltöttek poharazások között. A szabadkai színház valóban a rossz szokások túlzásait kevesbítette és a művészet mellett javító intézetté is vált.

A Rudics, Antunovics, Mukics, Vojnics családok tündö­költek leginkább a színészet felkarolásában és a színház lé­tesítésében. E fényes, művelt úri családok, mint megannyi kis fejedelmek, vetekedtek a színészet kitüntetésében.

A színpadon inkább a finom francia szalonmüvek tetszet­tek, mint a koturnusos drámák, s legföljebb egy-két magyar  történeti szomorú játékot néztek meg, azt is tüntetési passzióból, amelyek más városokban is divatban voltak.

                                                                          Szentpétery Zsigmond

A magyar színészet egyik, tán legnagyobb halhatatlanja, Szentpéteri is ott volt a színház megnyitásán és háromheti vendégjáték ciklust adott. Szentpéterit a szabadkai közön­ség bálványozta, ő univerzális nagybácsi volt a színpadon kí­vül is, kit szeretettel ölelt, össze-vissza csókolt asszony, leány, gyermek és mindenki. Szentpéteri vendégjátékai Sza­badkán valóságos eseménnyé váltak, különben is telt házak előtt folytak az előadások, de Szentpéteri felléptekor a né­zőtér minden zuga megtelt és a páholyokban is egymás hátán ült, állt a közönség. Hatása rendkívüli volt és a közönség minden rétegébe eljutott; még a dúsgazdag bunyevác gazda is estélyt adott a tiszteletére és lovas bandériummal, felcif­rázott pompás lovas szekerekkel vitte ki a nagybácsik és táb­labírók e páratlan személyesítőjét a távoli utcákba; egész lakodalmi menetet és ünnepet csaptak neki, koszorúzták, sza­lagozták és csak neki engedték el a kétitczést. Szentpéteri után Komlósi Ida, majd Bulyovszkyné jött hosszabb vendégjátéki ciklusra, s bár mindkettő és a társulat primadonnája, Felekiné is, majd mindazon egy müvekben vettek részt, mégis örökös telt házak voltak; akkor még nem pusztán a színda­rabban gyönyörködtek csak, nagy figyelemmel nézték és élvez­ték a különböző művészi alkotásokat, mint a színművészet e legnagyobb és legtöbb műélvet nyújtó remekeit.

                                                                                       Komlóssy Ida

A koszorúk, értékes ajándékokon kivül a távozó vendé­gek ládáit, szekerét megrakták mindenféle elemózsiával is, sonkák, füstölt oldalasok, kolbász szálakkal, befőttek és lek­várokkal. Bulyovszkynénak egész éléskamrát ürítettek ki és két szekér tömött ládákkal vitte utána a felséges füstölt disz­nóságokat és szalonnaoldalakat,

                                                                            Latabár Endre

A roppant jövedelmező idény után Latabár 1855 húsvét­ján Szegedre ment társulatával.

Az 1885 előtti évek:

Molnár Györgynek itt leközölt korrajzát olvasva, elvonul előttünk a régmúlt szabadkai téli élet. Egy nagy alföldi — inkább falu – mint városban – melynek lakói paradicsomi jólétben éltek, ahol a kultúrának kevés, a színművészetnek addig nyoma sem volt, vasutak, épített utak híjával, télen elzárva a világtól, mit csinálhattak mást, mint mulattak a maguk módja szerint. Mégis nem lehet általánosítani és azt gondolni, hogy a város egész közönsége így élt. Művelt, úri családok akkor is voltak, huszár, ulánus, dragonyos ezredek állomásoztak felváltva a városban, ezek tisztjei résztvettek az úri, művelt társaséletben és ezekben a körökben más volt a hangnem, mint azokban a társaságokban, melyeknek a zö­mét a jómódú birtokos magyar és bunyevác gazdaközönség tette ki.

De azért kellett ötven év, hogy a kultúra átalakítsa és megváltoztassa azt az életet, amelyről Molnár György olyan közvetlen sorokban emlékezett meg

Forrás:www.kobold.theka.hu