Frankl István: Emlékezések
A megnyitás első évtizedében a legjobb vidéki színtársulatok fordultak meg Szabadkán, ahol állandóan lelkes, nagy közönsége volt a színháznak. A földön járó csillagok, a magyar színművészet első, úttörő apostolai ősszel parasztszekereken érkeztek – vasútnak híre sem volt még – és itt voltak virágvasárnapig, ha úgy esett a húsvét, hogy a feneketlen utak felszáradtak annyira, hogy tovább utazhassanak.
Abban a korban Szabadkán és Miskolcon volt csak kőből épült színház, az ország más városaiban kocsmahelyiségekben hirdették a magyar igét Thalia papnői és papjai. A kőszínház és a lelkes színpártoló közönség vonzotta ide a legjobb vidéki színházi erőket, a közönség versenyzett a színészek iránti szeretetének nyilvánításában.
A színházban minden úri családnak megvolt a saját örökös páholya, a családok a színház építésekor váltották meg az örökös páholyjogot és páholyaikat saját ízlésük szerint mindenki maga díszítette és kárpitoztatta ki, ezért volt az, hogy a színház első húsz évében minden páholy másképpen volt díszítve, ami tarkaságánál fogva nem a legjobb benyomást keltette. A páholyjogok örökölhetők voltak, később a város a színház belső összhangja érdekében az összes páholyokat egyforma kárpitozással látta el és behozta a páholyjog adót, ami páholyonként húsz forintot tett ki évenként, a befolyt összeget a város a színészet támogatására a szubvencióhoz csatolta.
A mindenkori színigazgató a jogos páholyt csak a jogos beleegyezése mellett adhatta másnak bérbe, bérletszünetes előadások alkalmával pedig csak délelőtt tizenegy óra után adhatta ki másnak, ha a jogos tulajdonos addig nem jelentkezett. A páholyjog rendszer fennállott a színház leégéséig.
Amúlt század hetvenes éveinek elején a város a színházat házikezelésbe vette, a színügyi bizottság átalakult intendaturává, az intendáns a színügyi bizottság akkori elnöke, legidb. Frankl István, édesapám volt. Az összes személyi és dologi kiadásokat a város viselte, ezzel szemben a színház jövedelme a várost illette.
Az intendatura drámai rendezőnek és művezetőnek szerződtette az egyik akkori legjelesebb vidéki színészt, Bercsényi Bélát, aki később innen a Nemzeti Színházhoz került. A művezető a legjobb erőket szerződtette, az előadások magas színvonalúak voltak. A vidéki színésznők elitjei közül Mátrai Laura és Fóti Erzsi voltak a közönség dédelgetett kedvencei ezekben az években, akik innen a kolozsvári Nemzeti Színházhoz kerültek.
Erdélyi Marietta
Az intendatura öt évig tartott, utána Takács Antal és Csóka Sándor színigazgatók kapták meg a színházat, majd ezek után a nyolcvanas évek elején nő igazgató került a szabadkai színház élére, Erdélyi Marietta. Operett és népszínmű primadonna volt, széphangú szép színésznő. Művezetője és drámai rendezője Molnár György, az akkori idők legjobb vidéki színésze volt. Erdélyi Marietta három évig igazgatta a szabadkai színházat, ez a három év a színház legszebb évei közé tartozott, az előadások művészi nívója magas volt, úgy a dráma, mint az operett terén. Sok érdeme volt ebben Molnár Györgynek, akire eleinte hallgatott az igazgatónő és áldozott a szép bevételekből a színház díszleteire, ruhatárára, könyvtárára.
A színész-rendező Molnár György
Erdélyi Marietta azonban vállalkozó is volt, aki Molnár György hasznos befektetéseit sokalta. így nézeteltérés keletkezett közöttük, aminek folytán Molnár György megvált a szabadkai színháztól, nélküle pedig a színügyi bizottság nem adta oda többé a színházat Erdélyi Mariettának. Az igazgatók sorában ismét Csóka Sándor következett, aki évekig igazgatta azután a szabadkai színházat, közmegelégedésre. Színtársulatának erőssége volt a Demidor-pár, Demidor Imre és felesége, Takács Emes. Mindketten drámai színművészek voltak, különösen az akkoriban divatos francia társalgási vígjátékokban voltak kitűnőek. Takács Emes játékmodora emlékeztetett valamit Prielle Cornélia művészetére, játéka egyébként is felül volt a vidéki átlagon. A Demidor-párt nem csak a közönség szerette meg, hanem ők is Szabadkát. Megváltak a színpadtól és itt telepedtek le, házat vettek a városban, Palicson villát építettek. Demidor Imre, férfikora delén, elvégezte a jogot ügyvédi vizsgát tett és Szabadkán ügyvédi irodát nyitott. Titkára volt később a szabadkai ügyvédi kamarának és mint a színügyi bizottság tagja értékesítette tapasztalatait a szabadkai színház javára.
Prielle Cornélia
Csóka Sándor után, következő évtizedek igazgatói közül Pesti Ihász Lajos, Halmai Imre, Rakodczay Pál, dr. Farkas Ferenc nevei érdemelnek említést, valamennyien az akkori idők legjobb vidéki színigazgatói voltak. Farkas Ferenc felesége, Szalontai Ferike kedvence volt a szabadkai közönségnek.
Megfordultak a szabadkai színpadon a Nemzeti Színház összes nagy művészei és művésznői, ezekről majd ott emlékezem meg, amikor írásom elérkezik a színház leégésének évéhez. Az utolsó igazgatója a színháznak Nádasi Ferenc volt. Az utolsó évtizedek színésznői közül: Halmainé, Nikó Lina, Kürthy Sarolta, Káldi Mariska, Boross Ferike, Lángh Ilona, Milassinné Nagy Mari, Kisházi Sári, Szohner Olga neveire emlékeznek még azok, akik akkor színházba jártak és még ma itt vannak.
A színház életének utolsó három évtizedében a színügyi bizottság elnökei: Sziebenburger Károly főgimnáziumi tanár és iró, utolsó elnöke Piukovics József voltak. A szabadkai színház dicsőséges, szép múltra tekint vissza, jövője attól függ, lesz-e olyan hajléka, amely megfelel a mai művészeti igényeknek és lesz-e olyan lelkes, az igazi komoly színművészetet szerető közönsége, mint a nyolcvan év előtti elődök voltak.
Lányi Ernő
A Burmester hangverseny – Az 1904. év április havában nagy művészi eseménye volt Szabadkának. Lányi Ernő fővárosi zenei összeköttetéseivel lehozta Szabadkára Burmester Willit, a világhírű finn hegedűművészt.
A Pest-szálló nagytermében volt a hangverseny, utána a Nemzeti Kaszinóban volt fogadóest a művész tiszteletére, amelyen a szabadkai művelt társaság színe-java. férfiak, nők vettek részt. A bemutatkozások után vacsora következett, a mester feleségem mellett ült, franciául és németül társalogtak. A mestert meghatotta a szabadkai magyaros vendéglátó fogadtatás, melynek társalgás közben kifejezést adott.
Ugyanazon év novemberében Budapesten hangversenyezett Burmester. Akkoriban minden ősszel feleségemmel pár napot Budapesten szoktunk tölteni, így utunk programjába bele illett a Burmester hangverseny, mely a fővárosi Vigadó nagytermében volt. Utána a közeli Hungária éttermébe mentünk vacsorázni. Már túl voltunk a vacsorán, amidőn belépett az étterembe Burmester, zongorakísérője társaságában és egy részére lefoglalt asztalnál, tőlünk nem messze helyet foglaltak. Burmester nekünk szemben ült, egy darabig figyelmesen nézett bennünket, megismerte feleségemet, oda jött asztalunkhoz, kezet csókolt neki és azt kérdezte, ugyebár szabadkaiak vagyunk? Szabadkai rövid tartózkodására kellemesen emlékezett vissza, elbeszélte, hogy amikor a Kaszinó estélyéről éjjel két órakor szállására ment – Jóó Ferenc, a zeneértő és zenebarát takarékpénztári igazgatónak volt szállóvendége – azt hitte, hogy majd lepihenhet, azonban egy fényesen kivilágított lakásban találta magát, ahol a háziúron kivül együtt voltak mindazok, akik a művészi zene iránt Szabadkán érdeklődtek. Reggeli négy óráig volt együtt a társasággal és a hajnali étkezés után csak annyi ideje volt, hogy átöltözködhetett és a reggel őt órai vonattal visszautazott Budapestre. Azóta már a nagy művész is elpihent örökre, gramofonlemezen hallgatjuk most már néha a rádióban a »Träumerei« és »Csak egy szép lány van a világon« virtuóz előadását, melyhez foghatóan ezt a két dalt nálánál senki nem hegedülte szebben ezen a világon.
Csak egy kislány van a világon
Színház jubileum – Az 1854-ben felavatott városi színház ötvenéves jubileumát 1904 december 14-én ünnepeltük. A jubileumi előadás műsora volt: Hunyadi László opera nyitánya, Ábrányi Emil prológusa, Árpád ébredése és a Cigánybáró második felvonása. Az ötvenéves öreg színházat erre az alkalomra kissé rendbehoztuk, modernizáltuk. Kedvező alkalom lett volna ez a jubileum arra, hogy egy új színház építését határozza él a város közönsége, azonban ez nem valósulhatott meg, mert a képviselőtestületből hiányzott az, ami az ötven év előtti elődök lelkületét fűtötte, az áldozatkészség a színművészet oltárára.
Forrás: www.kobold.theka.hu
