Az amerikai magyar nyelv

1937 December

 

REMÉNYI JÓZSEF: AZ AMERIKAI MAGYAR NYELV

 

 

Amikor Julian barát hétszáz esztendővel ezelőtt Ázsiában járt, örömmel állapította meg, hogy az ősmagyarok nyelve emlékeztet az ő nyelvére. Ha egy Julian baráthoz hasonló lelkiismeretes magyar ember azzal a szándékkal jönne Amerikába, hogy tanulmány tárgyává tegye az amerikai magyarok nyelvét, minden bizonnyal még nagyobb hasonlatosságot fedezne fel; de ugyanakkor méltán elcsodálkoznék azon a fattyúnyelven, amely az amerikai magyarok ajkáról elhangzik.

1920 magyar bevándorlók

 

A lélektani változás, amely a kivándorlás elkerülhetetlen következménye, természetesen hat a nyelvre; s még abban az esetben is, ha a kivándorló kizáróan honfitársai környezetében él s magánéletében olyan tárgyú kérdésekről beszélget, mintha szülőhazáját sohasem hagyta volna el; olyan fogalmak, eltorzított szavak kapcsolódnak szókincsébe, amelyeknek értelme idegen a magyar nyelv etimológiájától, s megértésük feltétlenül fokozott figyelmet követel. Utódaik már ezt a groteszk nyelvet meg sem tanúlják, a Magyar irodalom után sem érdeklődne.Felszínes szempontból a gyökértelen nyelv fonákságai mulatságosak, mint egy olcsó tréfa, amelyen az is mosolyoghat, akinek kultúrája bonyolultabb szórakozást kíván; mélyebb szempontból azonban, főként, ha a nyelv irodalmi vonatkozásai iránt is érdeklődünk, ez az élmény részben bizarr, részben pedig fájdalmas.

 

A lantot egyféleképpen lehet verni minden országban, de a szavak muzsikája nem birkózik meg a gyökértelenség légkörével, s ennek magától értetődően a nyelv összhangja, szépsége, meggyőző ereje, finomsága, átütő varázsa adja meg az árát. Hitem és tapasztalatom szerint az amerikai magyar nyelvet nem lehet irodalmi  de még társalgási célokra sem használni.

 

Mindamellett érdemes a kérdés iránt bizonyos érdeklődést tanúsítani. Egyrészt azért, mert hiszen Amerikában számos ember fejezi ki epedését, vágyát, humorát, közhelyeit tönkretett magyar nyelven; másrészt azért, mert a kérdés lélektanában olyan mozzanatok vannak, amelyek összefüggenek a magyar kisebbség földrajzi és társadalmi állapotával. A dolog természeténél fogva ennek a kérdésnek jelentőségét csak ma lehet megfigyelni. Az amerikai bevándorlási törvény rohamosan csökkenti az új bevándorlók számát. Ha az ipari és a kereskedelmi helyzet nem javult, akkor a mai bevándorlási törvény érvényben marad, s egy-két nemzedéken belül kollektív értelemben amerikai magyarságról nem lehet beszélni.A bevándorlók utódai már csak amerikaiak lesznek, származásuk mindig is Magyar lesz de magyarságukat elveszítik

 

Tavaly jelent meg H. L. Mencken The American Language című könyvének javított kiadása; a magyar vonatkozású részben az amerikai írónak segítségére voltam. A rendkívül érdekes és tanulságos könyvben feltüntetett példák más nemzetiségeket is felölelnek, s a gyökértelen nyelv tragikomédiájára vonatkozó megállapítások az olaszokra, lengyelekre, németekre s más nemzetiségekre épp úgy alkalmazandók, mint a magyarokra.

 

Több ízben jártan Pennsylvania német lakta vidékén. Harrisburgban, Pennsylvania fővárosában, s más városokban meggyőződtem arról, hogy a legrútabb, a legvisszataszítóbb németországi vagy svájci tájszólás nem lehet annyira ízléstelen, nyers és költőietlen, mint a pennsylvaniai németek "Dutch" kifejezései. Erre a megfigyelésre alkalmam volt Kanadában is, a quebecki franciák körében.Nyelvük fakó, erőtlen, árnyalatmentes, s látszik, hogy törvénytelen házasságot kötött – ha egyáltalában a nyelv törvényes házasságáról beszélhetünk – az angol nyelvvel.  Ez a frigy viszont  nem maradhat fenn, és a fakó, erőtlen nyelv hamarossan kihal. Tudom, hogy van jiddisch irodalom, s a bevándorlók nyelve némi rokonságot sejttet a lengyelországi zsidók nyelvével. Ám az utóbbi esetben a történelmi és társadalmi hagyományok s az elszigetelésből eredő érzésbeli szenvedély megnyilatkozásai mintegy legyőzték a nyelv zeneietlenségét és alaktalanságát.

 

Ezzel szemben a pennsylvaniai németek és a kanadai franciák, akik még ma is szervezett német, azaz francia életet élnek, a nyelv irodalmi felelősségével nem törődnek, s amit az amerikai angol nyelvtől károsan befolyásolt anyanyelvükkel irodalmi téren, regényben, versben, novellában, színdarabban kifejeztek, annak legfeljebb szociológiai és lélektani jelentősége van, semmiesetre sem irodalmi jelentősége.Hans Sachs-szerű suszter-irodalmat teremtettek, s távol állanak a népköltészet legelemibb szépségeitől. Valamelyes rokonságban vannak az osztálymentesség tévhitében élő demokratizált kispolgári eszmekör érzelgősségével, éretlen romantikájával, naptár-optimizmusával. A gyökértelen nyelv nem engedi meg a lélek gyökerének, hogy irodalmi téren életképessé váljék.

 

Ebben az ismertetésben, tárgyammal kapcsolatban, három kérdésre igyekszem válaszolni. Elsősorban arra, hogy micsoda változáson ment át a magyar nyelv az angol nyelvű Amerikában; majd arra a kérdésre, hogy az elszűkült és elferdített nyelv miért hasznavehetetlen az alkotó munkában; végül hogy a magyar nyelv tisztasága szempontjából milyen magatartást tanusítsunk az amerikai magyar nyelvvel szemben. Nagyon jól tudom, hogy a mai korban sokkal kényelmesebb a keresztbetett kéz közönyével mellőzni ezt az eltévelyedését a magyar nyelvnek.

A magyar lélek rosszul gereblyézett földjén más problémák foglalkoztatják az embereket, mint az amerikai magyar nyelv fonákságai s ennek a fonákságnak okai. Schöpflin Aladár valamelyik újságnyilatkozatában az elposványosodott magyar irodalmi életről emlékezett meg; így távolról is úgy érzem, hogy az elposványosodott magyar irodalmi életben még mindig akadnak elegen, akik a szó kötelességét szent hivatásnak tekintik s a magyar nyelv esetében érdeklődnek olyan tárgy iránt, amely kiesik tapasztalati körükből.

 

William James, a kiváló amerikai pszichológus és bölcsész 1899-ben Bad-Nauheimből küldött levelében azt írta, hogy időről időre elviselhetetlennek tartja az európai politikai és társadalmi éghajlatot, s honvágyán csak úgy tud megkönyörülni, ha visszamegy Amerikába. Az amerikai gondolkodót megértem; a gyerekkori emlék hűsége erősebbnek bizonyult a felnőtt férfi kozmopolita ruganyosságánál. De van olyan honvágy is, amelyet az anyanyelv vált ki belőlünk. S elképzelhetem azt a hazai szellemi munkást, mondjuk tollforgatót, akikben a nyelv művészi daca különb hasznossági erejénél, akit a nyelv törvényéből származó nosztalgia elvisz idegenben élő vérei közé, s ennélfogva érdeklődik az amerikai magyarok nyelve iránt is.Ha ez a kiváncsiság és vágy pusztán alanyi, akkor kiábrándulásra vezet, mert amint említettem, az amerikai magyar nyelv torz; ha azonban tárgyilagos, (nem a szó akadémikus ridegségében, hanem az értelem érdeklődő fölényét érzékeltetve), akkor az érdeklődés megkapja a felvilágosítás jutalmát. A magyar szellem összhangjában nem nélkülözhetetlen ez az információ, s viszont nem árthat.

 

Hadd idézzek egy jellemzõ amerikai magyar párbeszédet. Az asszony hazajött a városból; az áruházban tavaszi kabátot vett. A vásárlást bejelenti férjének.

 

 

«A stórban voltam és kótot vettem.»

A férfi megtapogatja a kabátot. Szövetével meg van elégedve.

«Allrajtos. Mikor kell megfizetni?»

«Elsején.»

«O. K. akkor kapok pedát.»

 

Wedekind azt mondta annak idején, szembehelyezkedve a fényképezõ realizmussal, hogy az irodalmi realizmus halála után mûvelõi detektívek lesznek, mert más foglalkozáshoz nemigen juthatnak. De a «fényképezõ realizmus» legkórosabb megnyilvánulása, szókincsének legdarabosabb és legvaskosabb «élethûsége» költészet ahhoz a valóságérzékeltetéshez képest, amelynek lényege a fenti párbeszéd. A «stór» (üzlet), «kót» (kabát, «allrajtos» (rendben van), «O. K.» (helyes), «peda» (fizetés), olyan szavak, amelyeknek angol eredetiben persze megvan a maguk létjogosultsága, még abban az esetben is, ha a «slang», az amerikai argot, fogalmi körébe tartoznak, mint például az «O. K.»; de magyar kiejtésében, a rendes és megbízható magyar szavak világában, elvesztik tartalmuk szépségét és igazságát, s hogy úgy mondjam, fejbeütött szavak lesznek. Prózában amerikai magyar hangsúlyozású Göre Gábor képzetekre vezetnek; versben elképzelhetetlenek. Még a legkiválóbb tehetség sem változtathat a gyökértelenségükbõl eredõ formátlanságon. Mûvészi tekintetben idegesítõbbek az esperantónál, mert az alkalmazkodás szavai, s nem a lélek erejébõl táplálkozó életé. Csak a léthez van közük, nem a végzethez, s ha nagyítóüvegen át nézzük õket, amin azt értem, hogy a képzelet érzékenységével, rikító színek törnek ki belõlük, félelmek, idegenkedések, a tündöklõ álmokat letompított akaratok, következményei azoknak a feltételeknek, amelyeket az amerikai élet a gazdasági elhelyezkedés ösvényén megkövetelt a bevándorlóktól. Roskadozó emberek, akiknek erejét felemésztette a gyár és a bánya, elfelejtik a magyar nyelv legendás gyönyörûségét, s a gépek és gyárkémények nyüzsgésében elszürkült s a népköltészettõl eltávolodott szellemük megelégszik a pótlék-szavakkal.

1906 magyar bevándorlók Cleveland-ben

 

Életük színskálája megváltozott, s a legszomorúbb, hogy túlgyakran nem is érezik ennek a nyelvi megvertségnek tragédiáit. Mint ahogy elpárolgott belõlük a falusi emlék, épp úgy elvesztették azt az örökölt érzékenységet is, amelyet a nyelv lelkiismeretének nevezhetnénk. Az érdek, a mindennapi kenyérét folytatott küzdelem, sorsuk elkerülhetetlen mesterkéltsége a múlttal való viszonylatban, egyenesen beléjük parancsolja a közönyt azzal a nyelvi közvetlenséggel szemben, amely hazai életükben jellemezte õket. Lelki habitusuk annyira megváltozott, szemüket annyira elhomályosította a füst, hogy ennek hatásától szókincsük sem tudott megszabadulni. És ha esetleg azon vannak, hogy gyermekeiknek, akik Amerikában születtek és nevelõdtek, átadják az anyanyelv örökségét, törekvéseik rendszerint hajótörést szenvednek, mert az amerikai angol nyelvû életbe fölösleges erõpocsékolásnak tetszik a magyar nyelv elsajátítása. Amit megtanulnak, annak a nyelv zenéje és tisztasága szempontjából vajmi kevés az értéke.

 

 

Már most miért hasznavehetetlen ez a nyelv alkotó téren? Fentebb utaltam erre, de a kérdéssel kissé bõvebben akarok foglalkozni. Amint említettem, a nyelv formátlansága összefügg a lelkek gyökértelenségével. Ez nem jelenti azt, mintha az amerikai magyarok többsége elégedetlen volna sorsával. Végül is ne feledjük el, hogy gazdasági okoknál fogva vándoroltak Amerikába, s az amerikai élet, még a depresszió idején is, az elemi kenyérfeltételek megszerzésében többet nyújtott a hazai életnél. A munkátlanoknak is van gépkocsijuk, mert ez Amerikában nem fényûzés, s a megsértett emberi önérzet kevésbé érzékeny az autóban, mint a nyomortanyán. Ámde a kihangsúlyozott gazdasági elõny sem irtja ki a lélek magányát. A legsikeresebb sorsban is ott dereng az a tudat, hogy az álmok belefulladnak a tengerbe, s hogy az élet lezüllött számítássá, alakoskodássá, megalkuvássá. Az átlagbevándorló tisztában van azzal, hogy odahaza sem tudta volna tökéletesen kiélni énjét; de tisztában van azzal is, hogy az alkalmazkodás útján elvesztette azt a szívbéli frissességet, amely hazai környezetében nem vált volna hozzá hûtlenné. Élete eszményképe elmosódott, ha egyébként amerikai végzete sikeres is. Ezért a vereségért nem szabad Amerikát vádolni; vagyis nem csupán Amerikát.

 

A kivándorlás lélektanából következik az a belsõ ingadozás, amely a hazájától elszakadt emberen megfigyelhetõ, s amely, hogy ne váljék kórtani jelentõségûvé, ezt a gyengeséget ellensúlyozza a mimikri-természet dacával. Az öntudat mélyén körülbelül ez a megjegyzés lappang: «Ha már megszûntem magyar polgár lenni, s képtelen vagyok a száz százalékos elamerikaiasodásra, s az utóbbira gyermekeim amerikai mivolta sem taníthat; akkor legalább leszámolok a valósággal, amely egyértelmû a pénzzel s azzal az élettechnikával, amelyet a pénz elõteremtése megkövetel.» S ha tudja is, hogy a villám, amely felette cikázik, hasonló a hazai villámhoz s hogy a könnyek amelyeket ont, általános emberi könnyek, ugyanakkor következetesen igyekszik meggyõzni magát arról, hogy van amerikai villám s vannak amerikai könnyek. Kisebbségi lélektanán úgy próbál diadalt aratni, hogy fogyatékossági érzését enyhíti a viszonylagos amerikaiasodással, s ennek egyik nyilvánvaló tünete, hogy sokszor kever rosszul kiejtett, azt mondhatnám elmagyarosított angol szavakat szókincsébe. Sorsa feltétlenül irodalmi téma; gazdag tragédiákban, komédiákban, hõsi harcokban, kesernyés lemondásokban, összetûzésekben; de a nyelv, amellyel sorsát kifejezi, formátlan, s ezért nem alkalmas arra, hogy a mûvészet fölényével formát adjon végzetének. Gerhardt Hauptmann alkothatott sziléziai tájszólással, mert alakjai és szavaik egystílúsuak s közös gyökérbõl táplálkoznak. Amerikai magyar nyelvben nem lehetne realisztikus regényt írni vagy népszínmûvet, mert a magyar nyelv és a magyar bevándorló közös gyökerének nedve elveszett a mindenségben s a gyökértelen sors tragédiája, mint mûalkotás, összeférhetetlen ennek a tragédiának vagy másfajta végzetnek gyökértelen nyelvével. Tamási Áron székelyeinek lelki íze érezhetõ szavaiban is: az amerikai magyar élet lelki izét kigúnyolná az amerikai magyar nyelv. Kalapáccsal nem lehet repülni. Az amerikai magyar nyelv kizárólag hasznossági eszköz. Irodalmit az amerikai magyar életrõl csakis európai magyar nyelven lehet és szabad írni.

 

 

 

Ezek után vajjon érdemes-e érdeklõdéssel viseltetni az amerikai magyar nyelv iránt? Nem volna-e helyesebb és célszerûbb napirendre térni felette, s tudomásul venni, hogy ez a kivándorlás állapotának megváltoztathatatlan rendje? Az élet tarkaságában ajánlatos-e olyan színre összpontosítani figyelmünket, amely az idõk folyamán elvész, s ennek a színnek elvesztését a környezet túlnyomó többsége észre sem veszi? A kivándorlás problémájának ezer és egy olyan kisérõ jelensége van, amelyet társadalomtudományi, politikai, erkölcsi szempontból kell megközelíteni. Ugyanakkor nyelvi problémája is olyan, amelyet nem szabad kézlegyintéssel elmozdítani az érdeklõdés körébõl. Érdekes, ha sajnálatraméltó is, az a mûtét, amelyet az amerikai keretekben az idevetõdött magyarok anyanyelvükön végeztek. Mégis csak gondolkodtató, hogy a szédítõ magasságú házak környezetében mennyire elszédül a nyelv lelkiismerete, úgy hogy majdnem egészen elvesztette egyensúlyát. Ha ezen a valóságon nem is változtathatunk, de legalább valami bûntudatfélét kell érezni azért, amiért ez a helyzet bekövetkezett; azért, amiért százezren kénytelenek voltak otthagyni szülõhazájukat s a sorssal folytatott harcban sok mindent elfeledve kénytelenek voltak megbántani a magyar nyelv tisztaságát és szépségét is. Odahaza, a megszokott légkörben, sokan észrevétlenül mennek el a magyar nyelv felelõssége mellett; elhanyagolják, pongyolán beszélik, lazán használják, s köznapias értelemben sem törõdnek fontosságával. Az amerikai magyar nyelv korcs mivoltában kirajzolódik a nyelv halálképe; legalább odahaza, magyar légkörben kellene ragaszkodni a nyelv élõ képéhez. Gyakran eltûnõdtem azon, hogyha az amerikai magyarok jelentékeny százalékának már a szülõhazában alkalmat adtak volna a nyelv mûvészetének és mûvészeinek megbecsülésére, vajjon ezt az értéket oly könnyen elejtették volna-e az amerikai élet utján? Aligha.

 

(Cleveland, Ohio.)

 

Jegyzet:Reményi József (Pozsony, 1891. december 1. – Cleveland, USA, 1956. szeptember 25.) amerikai magyar író, irodalomtörténész. Pozsonyban tanult, majd jogot hallgatott. Első írásai A Hétben jelentek meg. Az első világháború előtt és alatt az Amerikai Egyesült Államokban konzulátusi tisztviselő volt osztrák-magyar szolgálatban, ott is telepedett le. Később újságírással foglalkozott, ottani magyar és angol nyelvű lapok munkatársa volt. 1926-tól egyetemi tanszéket kapott, a clevelandi egyetemen az egyetemes irodalomtörténet tanáraként működött. Később a Cleveland Institute of Music és a Cleveland lnstitute of Art-on adott elő. A párizsi Nemzetközi Tudományos és Irodalmi Akadémia tagja. 

 

 

Forrás: www.huszadikszázad.hu

---

---