1939. Oktőbber – Könyvről könyvre
Ki a magyar? – Mostanában sokat tűnődtem a „magyar lényeg és jellem“ titkain; írásban is föltettem a komoly és nehéz kérdést: mi a magyar? Lassankint rájövök, hogy nem ez az igazi kérdés. Legalábbis nem ez, ami ma korszerű; számtalanszor inkább izgatja a kedélyeket az a másik és konkrétabb kérdés: ki a magyar? Vagy még pontosabban: ki az, aki nem-magyar a magyarok közül – lehetőleg személy szerint és névvel megjelölve? Ez több mint érdekes, ez fölényt és hatalmat ad. Támadó módjára vetjük föl, gőggel és biztonsággal. Magunkat persze a priori magyarnak ítéljük. Mindenki más kétes, és ki van szolgáltatva bírói önkényünknek.
Ha a legtisztább magyar fajból származik is, még mindig lehet szellemi asszimiláns, „hígmagyar“. Így mindig találhatunk alapot, hogy megvonjuk legalább a szellemi polgárjogot azoktól, akiket nem szeretünk, vagy akik minket nem szeretnek. Fennhatóságunkat kiterjeszthetjük a halottakra is, a régi nagy nevek sem tarthatnak vissza, mindenkit fölülvizsgálunk és igazoltatunk egy új, s minden eddigit érvénytelenítő shiboleth alapján.
Újraírhatjuk például ebből a szempontból az egész irodalomtörténetet, mint Németh László, akiről a múltkor beszéltem, s aki még Aranyt és Vörösmartyt sem találja elég sűrű magyarnak. Még egyszer vissza kell térnem rá, ő végletes példa, s legjellemzőbb tünet. Könyve mindennél jobban illusztrálja, milyen önkényes és akármit megengedő a szellemi fajiságnak ez a shibolethje.
Csakugyan magyarabb Kármán mint Kölcsey? S Kölcsey és Eötvös kevésbé „magvasak“ Kármánnál, mert nem „mélymagyarok“? Micsoda játék ez nagyjaink nevével? Önkényes és öntetszelgő játék! És ez így megy egy egész könyvön át, mindenki osztályzatot kap magyarságából, hogy minő alapon, azt esetről esetre a szerző dönti el.
Egy egész korszakot el lehet marasztalni, mert az ősi, sűrű magyar íz hiányzik íróiból; viszont néha az is gyanús, ha megvan, idegen vérre vall, neofita buzgalomra, mint Dugonicsban, Gvadányiban. Kisfaludy Károly elég jó osztályzatot kap, sőt Petőfi apjává lép elő, noha tudjuk, hogy Petőfi nem sokra tartotta mint írót.
Dehát az irodalmi érték nem számít ebben az osztályzásban. Eötvösről például elismerhetjük, hogy nagy író, mégis baj van vele, mert a barátai Pepinek hívták. Igaz, hogy Széchenyit is Stefinek hívták. Széchenyi azonban tragikus hős, aki, mint Berzsenyi, mint Kemény, mint Ady, elfulladt a saját dicsőségében, a környező „hígszellem“ csapdáiban, nyilván mert nem volt eléggé hígmagyar.
Ellenben ha Vörösmartyval, Arannyal történt ugyanez: az természetesen azt mutatja, hogy nem voltak eléggé mélymagyarok. Léha és szemérmetlen játék! Így akár Petőfi fölébe állíthatom valamelyik mai kedvencemet, mert ő már azt is ismeri a népköltésből, amit csak Bartókék tártak föl. Másoknál persze az se baj, ha semmi közük is a népiséghez és magyar ízekhez; elég, ha szembenálltak a „hígmagyar“ nagyokkal, s elpusztultak ama bizonyos csapdákban.
Így lehet Péterfyből is „mélymagyar“, bármennyire Nyugat gyermeke, műveltségében és vér szerint is; s így avatható „lángésszé“ például Zilahy, közepes író és zavaros szellem, de kétségtelenül duzzogó és tüdővészes. (Szekszárdon ma is anyám asztalán áll a Magyar Koszorúsok Albuma; gyermekkoromban sokat forgattam, más híján és illő unalommal. Zilahy esszéit tartalmazza, díszkötésben. Ki gondolta volna, hogy ez a magyartalan és fellengős író valaha a“ mélymagyarság“ példájaként fog fölásatni?)
Babits Mihály és Babits Ildikó Olaszországban a tengerparton 1940. április 4-én. (Fotó:Török Sophie)
Forrás: www.huszadikszázad.hu
