Ismét idehaza…

Hazatérés

Frankl István: Emlékezések

“Olyan ember, ki születése helyéhez ne ragaszkodnék, talán nincs a világon s minél messzebb estünk tőle, első örömeink és bánataink tanyájától, annál inkább nő a vágy utána.” Báró Eötvös József

Trianoni sorsban, huszonegy évig voltam távol szűlőföldelemtől. Laktam: Pesten, Budán, Pestkörnyékén, a Duna-Tisza között, a Dunántúl és a Tiszántúl. Bejártam a Mátravidéket, Heves és Borsod megyéket, megfordultam a Balatonon, jár­tam Veszprém megyében a Bakonyban, a primási városban Esztergomban, közelébe laktam négy évig a történelmi em­lékekben gazdag Székes fehérvárnak.

Elmondhatom, hogy két évtizedes ott tartózkodásom alatt, megismertem az anyaországot. Szép ország, mely, akkori legyőzöttségében és elesettségében is, sokat haladt, kulturált­ságban pedig túlszárnyalta, a szomszéd győztes államokat. Hálás vagyok a gondviselésnek, hogy ezt az időt, nem itt, hanem ott tölthettem el, ahol nem éreztették velünk soha, hogy menekültek vagyunk, szerettek, megbecsültek bennünket, mindig és mindenhol azt éreztük, hogy magyar test­véreink között vagyunk. Húsz éven át az érintkezést állandóan fenntartottam, bácskai és szabadkai földieimmel. Ha össze jöttünk, elbeszél­gettünk az otthagyott otthonról, ahová bár vissza vágytunk, nem igen volt reményünk visszatérni.

Újságok, felvidéki – erdélyi ligák, sokat írtak és állan­dóan napirenden tartották a revíziót, de a délvidék revízió­járól, sem hírlapokban sem mértékadó körökben soha szó nem volt. A Bácskát és Szabadkát, a világháború előtti múltban sem igen ismerte az ország, olyan határvármegye féle voltunk, melynek sem természeti szépségei, sem nagy történelmi emlé­kei nem voltak, így hát sem idegenjárás nem volt, turisták sem kerestek fel bennünket. Legfeljebb annyit tudtak rólunk, hogy azon a végtelen rónaságon, melyet három oldalról vesz körül a Duna -Tisza vize, ott valahol Pest vármegyétől délre, terül el a Bácska és Szabadka, ott terem a temérdek acelas piros búza, és a jó bor, lakói jómódú, megelégedett népek, asszonyaik szé­pek, a férfiak délcegek, akik ha ráérnek, nagyokat mulatnak.

Amikor azután Trianon elszakította Bácska legnagyobb részét az anyaországtól, az ezeréves határt – és ezzel a Balkánt – felnyomták a Dunától Kelebia magasságába és olyan szigorúan elzárták, hogy az érintkezés a két rész kö­zött, majdnem teljesen megszűnt. Az elszakított Bácskának és Szabadkának nem voltak: Eszterházy Jánosai, Jaross Andrásai, Betlen Györgyei és Szüllő Gézái, nem voltak olyan súllyal bíró emberei, akik fentarthatták volna az érintkezést a hivatalos magyar állam­mal és az ország népével. Az az egy-két magyar ember és magyar hölgy, akik itthon a magyarságot össze tartották, ki­felé nem tehettek semmit, a jugoszláv terror gondoskodott er­ről.

Az anyaország, három oldalról bekerítve, cseh, román, jugoszláv, ellenséges új hatalmasságokkal, szintén nem volt olyan helyzetben, hogy összeköttetést tarthasson fel az elsza­kadt részekkel. Külpolitikája arra irányult, hogy a jugoszláviában is kisebbségnek declarált magyarság sorsát iparkodott tűrhetővé tenni azáltal, hogy a revíziót nem emlegették, és valami féle kényszerű, szomszédi viszonyt iparkodtak elérni. Mi, akik a határon túl voltunk, csak akkor tudtunk meg valamit szülővárosunkról, ha néha valamelyikünknek sikerült vízumot kapni, a jugoszláv követségen Budapesten. De hát ez nem volt könnyű feladat, mert minket, innen eltávozott Szabadkaiakat, az Ő szempontjukból, mint »ellenséges állampolgárokat« kezeltek, így voltunk bevezetve a fe­kete könyvükbe. Így azután az ország, és az új magyar nemzedék nem is­merte sem Szabadkát sem a Bácskát. 

Mikor 1938 őszén, a trianoni abroncs elpattant a felvi­déken, és folytatódott 1940 nyarán a keleti ősi határon, Er­délyben, a délvidékről akkor sem esett szó sehol sem. Ez időben, többször összejöttem báró Vojnits Sándorral, akit szintén bántott, hogy Bácska és Szabadka visszatérésé­ről nem beszél senki. Éreztük, hogy valami módon fel kellene hívni a mértékadó körök figyelmét Bácskára és Szabadkára. A kormányban, Törley Bálinton kivül nem volt egy bács­kai vagy szabadkai ember sem, aki ügyünket felkarolhatta volna. Fájdalom, Törley Bálint már akkor nagy beteg ember volt, nemsokára lakója lett a budafoki Törley mauzóleumnak.

Ketten maradtunk, báró Vojnits Sándorral és elhatároz­tuk, hogy én egy részletes ismertetést írok, a világháború előtti Bácskáról és Szabadkáról, ezt azután több száz pél­dányban sokszorosítva, báró Vojnits Sándor összeköttetései révén eljuttatjuk az ország sok, számottevő vezető férfiainak. Így is történt: a Bácskáról és Szabadkáról írt ismerteté­sem 1940 augusztusában elkészült, megküldetett: a Herceg­prímásnak, a kalocsai érseknek, a püspöknek, a protestáns felekezetek püspökeinek, az akkori miniszterelnöknek, vala­mennyi miniszternek, államtitkároknak, valamennyi nyugal­mazott külügyminiszternek, a Curia, a Budapesti királyi táb­la és közigazgatási bíróság elnökeinek, a vezérkar főnökének, a Nemzeti Bank elnökének, a Máv. elnökének, Pest megye fő- és alispánjának, több felsőházi tagnak, a budapesti biro­dalmi német követségnek, negyven országgyűlési képviselő­nek, akik akkoriban készültek jugoszláviai baráti (?) körútra. Megkapták még a meg nem szállt Bácsmegye vezető embe­rei és több közéleti férfiú.

Ezek valamennyien, részben személyesen, részben levél­ben köszönték meg báró Vojnits Sándornak, hogy megküldte nekik az ismertetést, arról az országrészről, melyet jóformán csak a térképről ismertek. Következtek ezután a történelmi események, örökbaráti szerződés Jugoszláviával, ez elvette bizakodásunkat abban, hogy Szabadka és Bácska visszatérését belátható időn belül megérjük, mert pár napra rá olvastuk, Cvetkovics miniszter­elnöknek azt a beszédét, hogy Jugoszlávia határait mindenki­vel szemben megvédik. Nemsokára erre következett Jugoszláviának a tengely­hez való csatlakozása, ez eltemette minden reményünket, mert a paktum szerint a tengely garantálta volna Jugoszlávia ha­tárait.

Az angol és az orosz diplomácia felforgató politikája azonban előkészítette a nekünk és a bácskaiaknak kedvező megoldást, kirobbantotta a belgrádi puccsot, ezzel letörölte a térképről, eltemette Jugoszláviát. Ezek a gyors ütemben robogó események hozták meg a váratlan fordulatot, úgy hogy annak az akciónak, melyet bá­ró Vojnits Sándorral megindítottunk, eredménye tulajdonkép­pen – és hála Istennek – az lett, hogy az ország és vezető emberei megtudták belőle, mit kaptunk vissza Bácskával és Szabadkával.

Ez a váratlan fordulat segített – és hozott haza engem is. Az ismerős, tájat, az utcákat és a házakat – melyek kö­zül igen sokhoz fűznek, régi kedves, emlékek – viszontláttam, azok mit sem változtak, csak a régi ismerősök, rokonok és jóbarátok nagy része hiányzik belőlük, azok részben örökre el­költöztek, részben nincsenek itthon. Én is csak a lelkem felével jöttem vissza, a másik fele ott maradt Budán, a kies sváb hegy aljában, a farkasréti te­metőben.

Szabadka, megtépázva és megviselve, a huszonhárom évi megszállástól, ismét Sz. István országához tartozik, de mint a történelmi idők folyamán mindig, úgy most is a benne szunnyadó őserő folytán kifogja heverni, a megszállás keserveit, és lesz belőle megint egy szép és nagy magyar város, mert mindig az is volt.

Vége.  

Forrás: www.kobold.theka.hu