Klein Rudolf: A szabadkai zsinagóga

Csütörtökön, december 20-án a szabadkai Zsidó Hitközség nagytermében került bemutatásra a Zsinagógák Magyarországon című könyv. A könyvbemutatón egy exklúzív kiadvány, A szabadkai zsinagóga is bemutatásra került, mely szintén prof. Klein műve.  Most ebből közlünk részletet:

“1979-ban egy péntek este idős apám kopott kis réztáblát hozott haza, amelyen a Dr. Klein Mátyás és családja felirat feketéllett, ügyvéd nagyapám neve. Ugyanis a zsinagógát a zsidó közösség a városnak (népi demokrata/szocialista államnak) ajándékozta, hogy az szakszerűen helyreállítsa, és az eredeti rendeltetést nem sértő, új kulturális funkcióval lássa el. Az egykor hatezer tagot számláló, de kétszázra (!) apadt hitközség már nem tudta fenntartani imaházát, és a tagság e pénteken kapta vissza az őt megillető táblácskákat – nem így a nép nevében „nemzetesített” boltjait, rendelőit, házait, földjeit és gyárait.

 

E péntek este, családunknak a szabadkai zsidó hitközségben elfoglalt – valójában már csak fiktív, de az egykori fényre utaló – helyének utolsó kézzel fogható jele veszítette el rendeltetését, és került a jobb napokat látott, júdeai oroszlánokkal díszített, nagy ezüst gyertyatartó alá, az ebédlőasztalra. A kis réztábla a szabadkai nagy zsinagóga frigyszekrényének jobb oldalán levő második díszsorban jelölte a Klein család társadalmi helyét az épület felszentelésétől, 1902-től 1979-ig. A II. világháború után a pad és a hely ugyan megmaradt, de a család és társadalmi pozíciója elveszett, mint a szabadkai zsidók zöménél.

 

Az 1970-es években a hatalmas zsinagógában elszórtan csak néhány, főképp idős zsidó imádkozott a nagyünnepeken. Nem volt itt vidám dolog gyereknek lennem. A világégés előtti idők nem tértek többé vissza. Az évszázados felemelkedés a II. világháborúval végérvényesen megszakadt a városban. A Szabadka és zsidóságának felemelkedését jelképező impozáns neológ zsinagóga gyökerei visszanyúlnak dédapám koráig, azaz a XIX. század derekáig.

 

Földbirtokos dédapám, Klein Jakab (Jákov), aki méretes, ma is sudáron álló svédgránit síremlékéből ítélve igen jól szituált csantavéri polgár lehetett, 1872-ben két nevet adott fiának: Mózes és Mátyás. A zsinagógában (és sírkövén) Mózes volt, amúgy Mátyás, aki olyan öntudatos magyarrá lett, hogy amikor a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság korában megtiltották a latin betűs cégtáblát, akkor nem akarván cirill betűkkel kiírni nevét, cégtábla nélkül működött – igen sikeresen. Lelkében magyarként, de mint jugoszláv állampolgár halt meg, viszonylag fiatalon, 1930-ban, ágyban (!), mivel nem érte meg Bácska visszacsatolását az anyaországhoz, és a zsidók deportálását Auschwitzba.

 

Mátyás nagyapám jelenítette meg a feltörekvő vidéki zsidó hitközségek vezető tagjait, akiknek szellemisége meghatározó volt a zsinagóga létrehozásában.  Védőügyvédként szerzett magának országos hírnevet, de a család nem csak ebből élt. Vállalkozó szellemű, kockáztatni merő, szorgalmas és takarékos üzletember lehetett: nyaranta a családot elkísérte hálókocsival Trencsén Teplicbe és a velencei Lidóra vagy Brioniba, de másnap harmadosztályon utazott haza, hogy folytassa munkáját. Több száz lánc földet birtokolt komlóval beültetve, hatalmas szárítókkal, szállásokkal. Kocsiját két fényes fekete arab telivér ló röpítette a megfelelő helyszínre. A II. világháború után a sándori (Александрово, Szabadka főképp szerbek lakta elővárosa) parasztok lelkesen tanúsították a „népbíróság” előtt, hogy apám „burzsuj származású”, az arab telivérekre hivatkozva, és hozzátéve, hogy nagyapám – ahogy ők hívták – Matija Klajn, Szent Illésként (као Свети Илија) száguldott birtokai és belvárosi háza között. Következésképpen szerintük mindent el kellett a fiától venni, ami – a nép nevében (у име народа)  –  meg is történt.

 

1944 után már nem méltányolták, hogy korábban ezek a „burzsujok” segítettek felfuttatni az eredetileg meglehetősen elmaradott délvidéki mezőváros gazdaságát a gründolás korában, bunyevác és magyar gazdákkal, szerb, illetve más kisebbségiekkel együtt, ahol hagyományosan vékony volt a magyar nemesi és polgári réteg. Nem véletlen, hogy a fővárosi nagypolgári zsidóságtól eltérően a szabadkai zsidók jobban ragaszkodtak a hagyományokhoz, zártabb volt közösségük, a névmagyarosítás és nemesítés itt még nemigen volt szokásos. A vegyesházasságok is ritkábbak voltak. Ám az ortodoxia elenyésző volt, és elmondható, hogy a város zsidói mérsékelten asszimilálódtak.

 

Kóser háztartást vezetett a Klein család, mint a legtöbb szabadkai izraelita, ám hogy a katolikus magyar, illetve bunyevác gazdákat ne sértse meg nagyapám, irodájában „csantavéri kisbicskával”, újságpapíron kóstolta meg sonkájukat, kolbászukat – véres hurkájukat azonban nem. Minderről Regina, a gyönyörű primadonna, koloratúrszoprán nagymamám semmit sem tudott, legalábbis hivatalosan. Pesti lány volt a Dob utca környékéről, aki Johann Strauss Cigánybárójának Szaffi szerepét elénekelve, a ma már lebontott klasszicista szabadkai színház öltözőjében ismerkedett meg a nagy virágcsokorral kedveskedő nagyapámmal. Utolsó nyilvános fellépése a szabadkai zsinagóga ünnepélyes felszentelésén volt, amikor Bruch Kolnidréját énekelte orgonakísérettel 1903-ban. Ettől fogva a családnak élt, vezette a szobalányból, szakácsnőből és szoptatósdadából, illetve nevelőnőből álló személyzetet, a sgrafittóval díszített homlokzatú, emeletes, neoreneszánsz polgárházban, ahol széles márványlépcső vezetett fel, ión oszlopos, freskós lépcsőházon át az egymásból nyíló teremnyi szobákba. A házat, mely a négy fasorral díszített Eötvös, később Strossmayer utcában áll, négy háznyira a szecessziós városházától, nagyapám 1899-ben vette meg a városi főépítésztől, Váli Gyulától.

 

Mindig elegáns, kohanita apám, Tibor, egyfajta Hanno Buddenbrook volt izraelita kiadásban, akit bécsi születésű, bennlakó Fräulein tanított németre és a „dicső Habsburg-ház” tiszteletére. Otthon csak gróf úrnak titulálták – Berlinben, Párizsban és Zágrábban járt egyetemre –, a zsinagógában Háimnak hívták, és nomen est omen, ő képviselte az életet, ő volt a túlélő, a család egyetlen tagja, aki túlélte a háborút/vészkorszakot, és részt vehetett volna a „szocializmus építésében”. A kommunista hatalom ugyanis a zsidóktól kevésbé tartott, hiszen a nácikkal való szimpatizálásuk/együttműködésük gyakorlatilag kizárt volt, és az ellenségesnek vélt katolikus egyháztól is természetszerűleg távol álltak. Ám apám nem élt ezzel a kiváltsággal, mivel úgy ítélte meg, hogy a kommunizmus elkerülhetetlenül erkölcsi és gazdasági bukáshoz vezet. A történelem őt igazolta, csak éppen az időpontot illetően tévedett. 45 évig várta a pillanatot, hogy a kommunizmus megbukjék, de egy évvel elhibázta. 86 éves korában elhalálozott a Habsburg-szellemet árasztó szülőházában, az éppen ismét forrongásnak induló Balkánon. (Nem ő költözködött ide-oda, hanem a határ lépett át néhányszor a feje felett.) Vagy 40 évig vívott jobbára szélmalomharcot a kommunistákkal; abban merült ki élete, hogy ügyvédként megpróbált minél többet visszaperelni „a néptől” az egykori jelentős vagyonból, nem teljesen sikertelenül: 1945-ben még házának udvari kamrájában lakott, 1970-től már az egész emelet és részben a földszint is az övé lett ismét. Fiának a „dicső farkas”, azaz Rudolf (Zeev) nevet adta, talán titkon azt remélve, hogy farkast nevelhet belőle – utóbb kiderült, hogy az ötvenévesen nemzett és féltve őrzött „trónörökös”: bárány.

 

E bárány csak akkor változott át ideiglenesen farkassá, amikor 1985-ben a város hatalmasai a zsidó iskolát sebtében lebontatták, hogy bérházat építsenek „fontos emberek” számára, ami a zsinagóga ellehetetlenítését jelentette volna. A farkasbőrbe bújtatott bárány a parancsuralmi rendszerrel dacolva nagy, nemzetközi tiltakozást váltott ki az immár inogó poszttitoista állam „kézvezeinek” spekulációs építkezése ellen; orvos felesége aláírásokat gyűjtött az építkezés megakadályozása céljából a munkahelyén, amiért a kórházi párttitkár megrótta, de nem rúgták ki állásából. Végül a zsinagógát ellehetetlenítő lakóház nem épült fel, de a bárány fekete lett, kegyvesztettként munkahelyéről kiutálták. Öt évvel később, 1991-ben, mielőtt az ún. Jugoszláv Néphadsereg katonai szolgálatra invitálta volna a kisebbségieket, hogy „felszabadítsa” velük Vukovárt a horvátoktól, azaz beindult a bálkáni vérfürdő, a farkasbőr lehullott, és Rudolf, a tróntalan örökös, nyúllá változott.

 

A fenti, nagyjából száz évet átfogó családtörténet, melynek delelőjét a zsinagóga testesítette meg, a felépítéstől az elnéptelenedésig, a következő nemzedékeket ölelte fel:

 

A gründoló nemzedék az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés táján született. Ők építették fel a zsinagógát. A Klein Mátyások gyermekei már itt nőttek fel a késői Monarchia, illetve a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, illetve a Jugoszláv Népköztársaság, utóbb Szocialista Föderatív Köztársaság korában. Ez utóbbiak gyermekei még itt imádkoztak életük java részében; unokáik – mint e sorok szerzője – már csak gyermekkorukban; dédunokáik pedig (mint a szerző lányának nemzedéke) már csak kívülről ismerik az épületet, ha egyáltalán ismerik, miután a középgeneráció kirajzott a nagyvilágba a késő-jugoszláv, illetve a balkáni vérfürdők korában.

 

Szabadka több évszázados történetének rövid és sikeres időszakát jelképezi a matyómintás, „mézeskalács-stílusú” zsinagóga, melynek kupolája már a vonatból is feltűnik, a városháza tornya, illetve a katolikus templomok és a pravoszláv templom tornyai között. E könyv erről a kupolás, mézeskalács álomról szól.”

 

A kiadvány 1500 dináros áron megvásárolható a Zsinagóga.com műhelyben (info@ zsinagoga.com, 063/1153320) illetve a Danilo Kiš könyvesboltban.

 



KOMENTARI

  1. Anonimni kaže:

    A smucig ember méltó büntetése a fenti szöveg. 

     

OSTAVITE KOMENTAR