„Sétálok anyámmal, otthon vidéken. A Szent Terézia-templom előtt megáll. 
– Nézd. Ott ül.
– Kicsoda?
– Nem ismered meg? A dajkád, a te első dajkád. Fánika.
Nem ismertem volna meg. De a név – ez a név _ úgy dalol bennem, mint régi, elnémult csengettyű, melyt valahol a padláson, lomtárban megtaláltak , és rázni kezdenek.
Fánika. Fánika.
A templom pitvarában, ahová három süppedt, a hívők lépteitől, csókjaitól kivölgyelt vörös márványlépcső vezet, koldusok kuporogtak, őskori elhagyatottságban, szakadt ködmönben, viharverten. Köztük egy asszony is – úgy ötven és hatvan között -, fekete kendőben. Az én dajkám, aki most koldul.
Anyám megindul velem a templompitvar felé. Amint közelébe érünk, s látjuk nem ráncos, mozdulatlan arcát, odasúgja:
– Vak.“ Kosztolányi Dezső: Fánika, részlet
A történet folytatódik: http://kisvarositortenetek.blogspot.com/2012/10/kosztolanyi-dadus.html
