Leégett a színház -1915

Frankl István: Emlékezések

 

Március 11-én hajnalban leégett a színház. Előtte való este Kubelik Jean hangversenyezett benne, még zúgtak a művészi akkordok, pár óra múlva lángokban állt.

 

A tűz a nézőtéren üthetett ki, mert a színpad később gyulladhatott meg, miután a színtársulat ruhatárát sikerült még idejében az ablakokon át az utcára kidobálni. A tűzoltók tehetetlenek voltak, nem volt elég víz, sem Niagara-fecskendőjük. A színház egész belseje porráégett, a falai és a pár év előtt készült vasbeton kupola és tetőzet maradt meg belőle.

 

Ez a vasbeton kupola-tető mentette meg a Pest szállodát, mert a vasbeton kupola mintegy beborította az égő színházat, a vasbeton tűzfalak pedig elzárták a tűz továbbterjedését a Pest padlására. A vasbeton kupolát dr. Zielinszky Szilárd tervezte és építette meg, az a jeles vasbeton tervező, aki annakidején a palicsi partfalra is tett ajánlatot, de azt drágálták és mel­lőzték. A színházkupola építését Zielinszky pályázat mellőzésé­vel kapta meg, mert olyan tekintélyes szakember volt a vas­úton technikában, akivel kartársai, az akkori magyar mér­nökök nem versenyezhettek.  

                                                                                     dr. Zielinszky Szilárd 

A szépmultú színház tehát befejezte életét, talán megérezte az elkövetkezendő éveket és nem akarta, hogy deszkáin az idegen múzsa szólaljon meg. Élt hatvan évig, deszkáin megfordultak a dicsőmúltú magyar színészek összes nagyjai, Szentpéteritől, Laborfalvi Rózától Jászai Mari és Prielle Cornéliáig, Nádai Ferenc és Pethes Imréig. Paulay Ede, a budapesti Nemzeti Színház később nagynevű igazgatója, mint fiatal vidéki színész kétízben volt szerződött tagjai a szabadkai színháznak. Első felesége szabadkai nő volt, Gvozdánovics Júlia, Gvozdánovics István és Varga Ágota leánya, nekem anyai ágon nagynéném. Júlia ellenállhatatlan vonzalommal viseltetett a színpad iránt, családja ellenzése dacára búcsút mondott a szülei háznak, a kényelmes, gondtalan otthont felcserélte az akkori vidéki színészek sovány kenyerével. A művészi szikra azonban benne volt Júlia lelkében, rövid időn belül felküzdötte' magát annyira, hogy a kolozsvári Nemzeti Színház csillagai közé tar­tozott, Felekinével, Komlósi Idával, Bulyovszkynéval osztozott a babérokon.

 

Mikor Paulay Ede Budapestre a Nemzeti Színházhoz került, Júlia is követte oda, szerződött tagja lett ő is a Nemzeti Színháznak és az volt 1880-ban bekövetkezett korai haláláig. Családja itthon annakidején megtagadta, mert abban a korban itt a felfogás olyan volt, hogy szégyennek tekintették, ha egy úricsalád tagja színésznő lett. Egyedül édesanyám – aki első unokatestvére volt Júliának – és aki megértéssel volt minden művészi és irodalmi dolog iránt, tartotta fent vele a rokonságot.Levelei, melyeket édesanyámhoz intézett, ma is meg­vannak családi irataim között. Keserű hangon emlékezik meg ezekben a családról, mely őt kitagadta és a szív leggyengédebb érzelmeivel társalgott leveleiben édesanyámmal, – mint ahogy irta, egyetlen rokonával. 

 

Blaháné –  A szabadkai színpadon lett Kölesi Lujzából Blaháné, aki 1866-ban szerződött tagja volt Sipos Károly színtársulatának. Ennek a társulatnak volt a téli idényben karnagya Blaha Já­nos, aki tulajdonképpen az akkor Szabadkán állomásozott Lichtenstein herceg dzsidás ezrede zenekarának karmestere volt. Abban az időben a lovasezredeknek is volt zenekaruk. Kölesi Lujza akkor viruló tizenhatéves szépség volt, a zene­értő karmester felismerte benne a művészi tehetséget, hozzá­látott zenei kiképzéséhez. Jóval idősebb volt Lujzánál, ennek dacára a színtársulatnál beszélgetni kezdték, hogy az öreg karmester beleszeretett szép, fiatal tanítványába. Kölesi Lujza felesége lett Blahának – életrajzírói sze­rint – hálából, azért hogy tanította. Blaha nem volt magyar ember, így nem a magyar nép­dal, hanem a koloratur énekesnői szakmában képezte ki fe­leségét. Mint zeneszerző nejének dalokat irt német szöveggel, egy ilyen dalát: »Schőne Damen« – címűt énekeltette el a szabadkai tiszti Kaszinó egy estélyén feleségével, akinek,- az akkori feljegyzések szerint – a német nyele nagyon ne­hezére esett, nem is tanulta meg soha, Blaha 1867-ben otthagyta a katonaságot és a Debrecenbe szerződött feleségével együtt ment el Szabadkáról, ahol szin­tén a társulat karmestere lett. Blaháné dicsőségteljes pályáján többször vendégszerepelt a szabadkai színpadon, amelyről elindult fiatal korában, meg­hódítani egy ország szivét.

Blaha Lujza – A piros bugyelláris(1878)

 

 

Prielle Cornélia –  A magyar drámai színésznők egyik ragyogó csillaga, Szerdahelyiné Prielle Cornélia, szerződött tagja volt, fiatal ko­rában többízben a szabadkai színháznak. Férje, Szerdahelyi Kálmán jeles színművész, a bácskai, magyarkanizsai Szerda­helyi családból származott.

 

A bájos fiatal színésznőt nem csak a színpadon, de azon­kívül a társaséletben, meleg szeretettel vették körül az elő­kelő szabadkai családok. Ezt meghálálni járt ő később, már mint a budapesti Nemzeti Színház első művésznője, oly gyak­ran Szabadkára vendégszerepelni és később, mikor már visz- szavonult a színpadtól, több éven át Paliegon nyaralt, ott töltötte nyári pihenő idejét. Édesanyámhoz is a fiatalkori, kedves barátság szálai fűzték.

 

Palicsi nyaralásai közben vasárnaponként – amikor a zajosabb fürdői élet zavarta nyugalmát – átrándult édes­anyámhoz, aki Palics szomszédságában. Ludas-pusztai birto­kán töltötte a nyarat. Cornélia eszményi, költői lélek volt, ott élvezte az alföldi tanyai életet. Estefelén; kint szeretett a le­menő napban gyönyörködni, mint mondá, sehol sem látta oly szépnek a naplementét, mint itt az alföldön. Egy öreg tölgy­fa volt a ház előtt, az alatt egy padon üldögélve gyönyör­ködött a naplementében. Ilyenkor magára hagytuk, magába mélyedve vájjon mire gondolt? Talán arra, hogy itt e földön fiatalság, szépség, művészet, dicsőség, minden mulandó, csak az emlékeink maradnak meg. A lemenő nap így búcsúzott a lemenő naptól, amely másnap megint felkel, a múlt azonban nem tér vissza.

 

                                                       PRIELLE KORNÉLIA – Szerémy grófnő (Csiky G.: A nagymama)

Egyik vasárnap feleségemmel mi is átrándultunk Pallos­ról édesanyámhoz. Ez alkalommal feleségem – aki akkor vi­ruló fiatalasszony volt – az ebédfeletti beszélgetés közben így szólt Cornéliához: »Cornélia néni, nekem egy nagy bűnöm van, én nem láttam a Nagymamában.« Cornélia mosolyogva hallgatta ezt a szívből jövő kedves nyilatkozatot, de nem felejtette el, mert amikor nyaralása után visszament Budapestre, egy kabinet-arcképét küldte el felesé­gemnek, mely őt a Nagymama kosztümjében ábrázolta. A kép­re ezt irta rá: » Legyen neked megbocsátva a Te egyetlen nagy bűnöd.« Ilyen utolérhetetlenül kedves volt Cornélia, nem csak a színpadon, de az életben is.

 

Több szabadkai úriház szalonjában volt látható Labor­falvi Róza fiatalkori acélmetszetű arcképe, sajátkezű dedikációjával. Az ötvenes években többször szerepelt a szabadkai Színpadon, kedves baráti viszony fűzte a Milassin-családhoz.   

                                                                                           Jászai Mari                                                                                

 

Jászai Mari –  A magyar drámai színésznők nagy sztárjai közül Jászai Mari volt egyik legszeretetteb művésznő vendége a szabad­kai közönségnek. Minden nagyobb szerepét bemutatta a szabadkai szín­padon. Midőn Elektrát – minden vidéki színpadot megelőzve – Szabadkán játszotta először, olyan tüntető ovációban része­sült, amit sokáig emlegettek. Az előadás befejezése után szám­talanszor a függöny elé hívták, a közönség alig akart meg­válni kedvencétől. A viharos tüntetés lecsillapultával Jászai meghatottan így szólt a közönséghez: »Azt hittem, ha először a szabadkai közönségnek mutatom be Electrámat, némileg lerovom hálá­mat kegyességükért, íme most ismét mint adósuk távozom.« Ez a nagy művésznő vallásos lélek is volt, itteni tartóz­kodásai alkalmával minden reggel szentmisét hallgatott a ferencrendiek zárdatemplomában, ahol nem egyszer meggyónt és áldozott. Utoljára 1916-ban járt itt, akkoriban propaganda körúton járta az országot, gyújtó szavalatával lelkesített, bátorított mindenütt, hol megfordult. Szabadkán a »szabad Lyceum« egyesület meghívására, a városháza közgyűlési termében lépett a közönség elé, két ver­set szavalt, az egyik témájára emlékszem, minden versszaká­nak a refrénje a »gyűlölt angol« volt.  

 

A budapesti Nemzeti színháznak volt, egy eszményi szépségű művésznője, a szabadkai születésű Hegyesi Mari. Ő is többször vendégszerepelt a szabadkai színpadon, szerették, virágozták, gyönyörködtek nemcsak játékában, de nem mindennapi szépségében is. Hegyi Aranka mondta –  Szabadkainak tartottuk, mert édes anyja, egy szabadkai úri család leánya volt. A szabadkai színpadon aratta első sikereit, innen került föl a népszínházhoz, ahol a: Blaháné, Pálmay Ilka, Komáromi Mariska, Küry Klára, a nagy művé­szi együttesnek volt a méltó tagja. Szívesen időzött Szabad­kán, férje szabadkai ember volt. Több nyarat Palicson töl­tött, télen gyakran szerepelt a szabadkai színpadon. A milleniumi évben volt a művészete csúcspontján, a Li­li operettben volt a leghíresebb szerepe, a Lili keringőt sen­ki sem énekelte nálánál szebben, ezzel hódította meg nem­csak Budapestet, de a millenáris kiállításra felrándult vidé­kieket és külföldieket.Még ma is kedves élmény, ha a rádió többször megis­métlődő adásában hallgatjuk, a »millenáris albumot«, mely­nek egyik legszebb száma a Lili-keringő.

Hegyesi Mari, férje Kaffka László és fia

 

 

A színház életének utolsó tíz évében, gyakori művész ven­dége volt a színháznak Pethes Imre. Még mikor a szegedi szín­háznak volt a tagja, gyakran járt át hozzánk vendégszerepelni. A szabadkai közönség rendkívül kedvelte, később mint a Nemzeti színház tagja, havonta szerepelt nálunk. Felejthetet­len alakítását Ciranóját többször is bemutatta. A színpadon kivül is szerették, kedves, őszinte, közvetlen úri modoráért, több szabadkai családhoz, igaz baráti kötelékek fűzték.  Az Ocskai Brigadéros – Emlékezetes szép, meleg, színházi estje volt Szabadká­nak, amikor az Ocskay Brigadérost, először adták. Illusztris szerzője Herczeg Ferenc jelen volt az előadáson. Képviselő társa, Báró Vojnits Sándor az előadás után, fényes fogadó estet adott tiszteletére, amelyen ott volt Szabadka színe, java, és az előadó főbb szereplő művészek. 

                                                    Előadás a szapadkai szinpadon:A Wang folyó veersei: Luna Park  

 

A függöny legördült –  Nemcsak akiket itt felsoroltam, de a magyar színészet minden jelese megfordult hatvan év alatt a szabadkai színház dészkáin, de valamennyiről egyénileg megemlékezni, e könyv keretei szűkek. A szépmultú színház kultúrközpontja volt, ennek az al­földi nagy városnak, terjesztője a magyar művelődésnek, a magyar szónak, híven ahoz a felíráshoz, mely egyik előfüggö­nyét díszítette: »Nyelvében él a nemzet.« A leégett színház megújítására, vagy új színház építésé­re, a háború alatt nem kerülhetett sor, a háború szerencsét­len kimenetele után, az utódoknak nem volt szükségük ren­des színházra.

                                                                               A szabadkai szinház szinpada

 

A kiégett falak között, olyan, mozielőadásokra inkább alkalmas színház felét építették, amelynek, igazi színházzá va­ló átalakítása költséges lesz, de tökéletes, Szabadkához mél­tó színház akkor sem lesz.

 

A jugoszláv megszállás alatt, magyar színtársulat nem kapott sem beutazási sem játszási engedélyt, Szabadkán vagy a többi megszállt magyar városban. A balkáni mentalitás, eb­ben a tekintetben, túllicitált a cseheken és a románokon, mert azok, a magyar városokban; Komáromban, Kassán, Érsekúj­váron, Kolozsváron, Nagyváradon, engedtek magyar színtár­sulatokat működni, csak a műsorukat vették cenzúra alá, de legalább a magyar szó, nem némult el egészen a színpadon.

 

Szabadkán a hivatásos magyar múzsa, huszonhárom évig hallgatott, csak egy lelkes műkedvelő gárda szerepelt akkor, amikor éppen kedvük volt ezt megengedni, a balkáni uraknak. Raczkó Ilus, Pukecz Ella, Szegediné Weisz Irén, Bujdosóné, Szabó Márton, Garai Béla, Kőhalmi Pál, Kladek Károly és társaik neveit nem felejtik el a szabadkaiak sokáig, hiszen ők voltak azok, akik a magyarság sötét éjszakájában meggyújtották azt a szerény kis mécsest, amelynek világánál ápol­gatták a magyar szót és beszédet. Fentartották a magyar kul­túrában azt az intézményt, amit a színpad jelent.

 

Hogy nem soroltam fel, a lelkes műkedvelő gárda vala­mennyiének a nevét, szolgáljon mentségemül, hogy én játéku­kat nem élvezhettem, egynémelyikük nevét, itt-ott ismerőse­imtől tudtam meg, de megérdemlik, hogy abban a könyvben, amelyben majd valamelyik hivatásos történetíró megírja egy­szer a megszállás évtizedeinek történetét, valamennyiük neve megörökítessék. 

Forrás: www.kobold.theka.hu

 

---

---