Mikszáth Kálmán: Szabadkán

Magyarországon szeptember az elit hónap, se meleg, se hideg, egészen lutheránusnak való idő. A magyar turista ilyenkor kerekedik neki a nagyobb utazásoknak. Mint ahogy magam is most szántam rá magam, ahova a szívem régóta húz, Szabadkára.

 

Jóllehet világgá van kiáltva, hogy az alföldi vonatról még soha eleven ember le nem késett, mégis már délután elfoglaltuk Pista barátommal a váróterem közvetlen az ajtó melletti asztalát úgy, hogy az egyik lábamat már a pályaudvarra lógattam ki – hogy amint csengetni fognak, egyszeribe a kupéba ugorhassak.

Úgy is lett, mindennel el voltunk látva, ami egy ilyen úthoz szükséges: egy felsőkabát kettőnknek, tizenegy virginia magamnak, egy bot a harapós kutyák ellen, és egy halnyelű szegedi bicska, mert okos ember bicska nélkül rá nem teszi a lábát bácskai földre.

 

Egy öreg útitársunk volt, valami commis voyageur, ki roppant örömömre barátomat választotta ki arra, hogy őt az európai politika griffjeibe beavassa. Avatta is szegényt egész úton!

 

Ez a becsületes ember nagy ellensége a vasutaknak (pedig azok hordozzák a hálátlant egész életén át), s azt a gonosz tréfát beszélte az alföldi vonatról, hogy nemrégiben Szabadkára menet elfelejtette Horgoson leadni a postát s a félúton visszatért emiatt.

 

A világért sem hittem volna el a tekintetes vasútról ezt a galádságot, de azért mégis gondolkozóba ejtett ez a dolog, s mint ahogy a kísértetektől, amelyekben szinte nem hiszünk, de azért mégis félünk, aggódni kezdtem, hogy hátha valahogy elfelejt megállni Szabadkán?…. Mert az ilyen szórakozott vasúttal megtörténik az is!

 

Nem a! Becsülettudván odáig vitt, letett az indóháznál, elfüttyentette magát búcsúzóul (mert az kijárt az 1 frt. 69 krért) s isten hírével odább ment Zombor felé.

 

Mi ott maradtunk állva az indóház előtt, a hordárok lenézésteli nézésének kitéve, mivel semmink nem volt, amit vihettek volna.

 

Mint telivér turista (addig is, míg Milkó Izidor barátom Baedekert írna kedvenc szülővárosa nevezetességeiről) elmémbe idéztem vissza mindazokat, amik e derék városhoz részint mint tradíciók, részint mint ráfogások vagy tények tapadnak.

 

A jó bunyevácok és a híres »bácskai icce« metropolisa ez. A magyar vendégszeretet itt van kifejlődve legjobban. Földjük a legtermőbb, asszonyaik a legtüzesebbek. Kell-e még több, hogy az ember tisztelettel levegye a kalapot, mikor e nagy város eleven főtere kitárul előtte?

 

A történet nem ért véget, folytatódik a Kisvárosi történetek oldalán: link.



KOMENTARI

  1. Geza kaže:

    Nodjon sepen!!

  2. rudi kaže:

    gyonyoru cikk

     

OSTAVITE KOMENTAR