“Szabadkán születtem, majdnem a színház épületében”

Szabadka egy újabb mostohagyereke ment el örökre közülünk. Mostoha, noha a nemzet színésze volt, de Szabadka díszpolgára soha. Hároméves kora óta talán nem is járt Szabadkán.

Kilencvenharmadik életévében elhunyt Komlós Juci, egy korszak Lenke nénije. Apja Komlós Vilmos színész, a békeidők Hacsek és Sajójából, lánya Földessy Margit, a Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdió alapító-vezetője. Talán már öt éve annak, hogy budai lakásában felkerestem, és interjút kértem tőle. Azután ez a beszélgetés mégsem jelent meg. A hanganyagot azóta is őrzöm. Tegnap újra meghallgattam. Kérdés nincs. Komlós Juci mesél Szabadkáról és hivatásáról.

 

– Sajnos nagyon kevés időt töltöttem Szabadkán. Ott volt a társulat, ott játszott 1916-ban édesapám és édesanyám, a társulat tagjai voltak. Szabadkán születtem. Az édesanyám az idejét az édesapám mellett töltötte, úgyhogy majdnem a színház épületében születtem. Édesanyám szülei is a társulat tagjai voltak. A nagymama nővére is ott dolgozott prózai színészként. Ami még az emlékeimből előjön: akkor, ott kereszteltek meg. A keresztapám egy szabadkai orvos volt. A bátyám is Szabadkán született 1917-ben. Négyéves sem voltam, amikor Pécsre költöztünk. Ott léptem először közönség elé. Annyira emlékszem, hogy nem akartam felmenni semmiképpen sem a színpadra. Utána már nem kellett csalogatni, én tolakodtam. Később már nehezebbé váltak a körülmények. Abban az időben mindenki saját maga gondoskodott a fellépőruhájáról. Három gyerek, háztartás, ruha nélkül. Nagyon nehéz volt édesanyámnak, pedig nagyon szép asszony volt. Beregi Oszkárral Szabadkán játszotta a Rómeó és Júliát.

Apámék mentek Hacsek és Sajó-turnéra. Velük mentem én is, és élveztem, hogy vidám verseket adnak elő. Engedjék meg, hogy a saját szerzeményemmel szórakoztassam Önöket – így konferálta fel apám a műsorszámát.

 

A nagyvárosokon kívül a kisebb városokban, az úgynevezett nyári állomásokon nyáron voltak előadások. Ilyenkor kevesebb bérért dolgoztunk, mert a kisebb színházakban kisebb volt a bevétel. Még az apám fizetése is ruhára ment. Édes fiam, amit mi csinálunk, az fizikai munka, az idegmunka. Azt nem lehet megfizetni. De nem is akarja senki – mondogatta mindig az apám. Amikor valamennyire már a saját lábamra álltam, akkor kaptam tőle egy kis versikét:

 

Ha őszül majd szőke loknid,
és neked gügyögnek nagymamát,
emlékezz rám, ki örökségül
csak boldog könnyet hagy ma rád.
Valahogyan innentől számítok színésznek. Ez a boldog könny végigkísérte az életemet.
Azután jöttek a háborús évek. Apám a vallása miatt el lett tiltva a színháztól. De hát itt vagyok. A nemzet színésze vagyok. És szívvel-lélekkel szolgáltam a nemeztem. Ma már nincs erőm hozzá. Már a hangom is elfogyott.
Megrohannak az emlékek. Olyan boldog színészéletem volt! A szerepek olyan skáláját játszottam végig, hogy az ritkaság. Hatszáznál több tévéjáték, 1948-tól pedig rádiójáték is…
Nagyon boldog színészéletem volt, és ehhez a nehézségek is hozzásegítettek, meg ahhoz is, hogy igazabb, őszintébb legyek a színpadon. Ott minden kijött belőlem.

 

A nehézségek miatt a szüleim nem akarták, hogy én is színész legyek. Féltettek nagyon. Ezért gépírótanfolyamra is beírattak. Nagyon untam, nem érdekelt. Apukámnak jó barátja volt Rózsahegyi Kálmán, akinek színiiskolája volt. Amikor Pestre szegődött az édesapám, nála laktunk egy ideig. Azután az állami lakótelepre költözünk. Ott összeverődött egy gyerekcsapat. A téren futballoztak a fiúk, és soha nem voltak elegen, ezért engem kényszerítettek rá, hogy álljak be a kapuba. Kitaláltam, hogy ha hozzám ütődik a labda, akkor elájulok. Így is tettem. Bevittek, hogy fellocsoljanak. A kapuig bírtam, ott elnevettem magam. Így ért véget a futballkarrierem. Pestszentlőrincről nagyon sok szép emlékem van. Édesanyám a műkedvelők előadásait rendezte. Velük már játszottam. Emlékszem, hogy Herczeg Ferencnek volt egy egyfelvonásos darabja, abban szerepeltem. Nagyon kedveltek és megtapsoltak – ezt szerettem. Apám megbeszélte Rózsahegyi Kálmán bácsival, hogy odaküld, de ne vegyen fel engem. Verset mondtam és énekeltem. Kálmán bácsi elköszönt tőlem. ”Sajnálom, Vilikém, a lány itt marad!”- mondta aztán édesapámnak. Így kezdődött. Még nem voltam 16 éves, amikor felvett a tanfolyamra. Jöttek hozzá szereplőt keresni Ábrahám Pálnak a Király Színházban bemutatott nagyoperettjéhez. Engem választottak ki.

Forrás: Negyela László Márk, Hét Nap, Művelődési körkép, SZABADKA 2011.04.20
Kisvárosi történetek már a Facebookon is: link.



KOMENTARI

  1. jerzsa kaže:

    Nyugodjon békében. Nagyon jó szinésznő volt, szerettem.

  2. Bubó kaže:

    Níugodjon békében. Kár hogy Szabadkán csak kevesen tudnak róla. Nagy szinésznő volt és megérdemelte volna, hogy legalább halálakor Szabadka város valamilyen formában megemlkezik róla, ha már senkinek sem jutott eszébe, hogy életében diszpolgára lehessen szülvárosának. Ha megkérdezzük a városvezetés bármelyik tagját, hogy tudják-e hogy ki volt Komlós Juci, azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák. Hát erről ennyit.

  3. Pero kaže:

    Nem tudtam, hogy Szabadkán született

OSTAVITE KOMENTAR