Társadalmi élet a régi Szabadkán II.

Nyári élet Palicson –  Csendes volt az élet a nyári időszakban a városban. A földbirtokosok kint tartózkodtak a szállásokon, sokan Pali­cson nyaraltak villáikban és a fürdőtelepen.

Palics, ez a kedves alföldi oázis, az ő ezerholdas vizé­vel egészítette ki az akkori nyári szabadkai életet. A nagy víztükör, az árnyas erdő mindig hűvösebb légkörben tartotta a környéket, mint aminő a városban uralkodott. A társasélet ott közvetlenebb volt, mint a városban, mert az ismerős csa­ládok naponta találkoztak a térzenénél, tekepályánál, tenisz­nél, a tófürdőben, csónakkirándulásoknál, a kerek erdőben, a tóparti halászháznál. A kerek erdőben, szabad tűzön bogrács­ban főzték a különféle jó pörkölteket, annak a szűkebbkörű társaságnak, mely ott hetenként eltöltött egy vidám nyári estét, vagy többször éjszakát, mert a kerekerdőre a fürdői záróra nem erjedt ki. Itt énekelték a széphangú szép asszo­nyok a »Kiszombori kerekerdő«, a »Tisza partján fehér kendő integet« kedves népdalokat, itt született meg a »palicsi nyár­fák alatt, jaj de régen nem. láttalak« című palicsi nóta, dr. Révfy Jenő szerzeménye.

 

A tóparti halászházi kirándulások sok kellemes nyáresti szórakozást nyújtottak. Ott egy kényelmes, nagyobb társasá­got befogadó étterem várt bennünket. Az ízletes halvacsora elfogyasztása után, vidám jó hangulatban gyorsan multak az órák, főleg holdvilágos estéken nem siettünk vissza. De ami­kor hazafelé a vízen voltunk, felzendült a »Santa Lucia« dr. Révfy Jenő, a fürdő akkori kedves és népszerű orvosa mandolin kísérete mellett.

A főidény közepére esett az Anna-bál, erre nemcsak a városból, de a szállásokról is Palicsra jöttek a lányos mamák. Táncos volt bőven, ebben az időpontban voltak évente a ka­tonai összpontosítások, a sok fiatal tiszt mind ott táncolt az Anna-bálon. Egészen 1912-ig amikorra a vigadó felépült, az Anna-bálok a szabad ég alatt zajlottak le. A fürdő központján egy hosszúkás négyszöget dróttal kerítettek be, zöld lombok­kal körülfonták, a táncteret meghengerelték, behintették kö­lessel és ezen a szabadalmazott palicsi parkettán vígan ke­ringőztek a táncospárok. A színes lampionokkal világított tánchelyen rövid volt az éjszaka, a lampionok fényét már négy órakor elnyomta a hajnal bíbora, az áttáncolt éjszaka után jólesett a korhelyleves és egy pihentető álom.

 

A múlt század kilencvenes éveinek Palicsához hozzátar­tozott a »nádas-ház«, melyet még nagyapáink építettek Palics fürdő alapításakor. Lakói töbnyire öreg házaspárok vol­tak, akik egész nap kint üldögéltek a szobájuk előtti nyitott tornácon, onnan nézegették az előttük zajló eleven fürdői éle­tet, amelynek valamikor ők is részesei voltak.

 

Mikor 1920-ban elhagytam szülőföldemet, még megvolt az öreg nádas ház, később a megszállás alatt, úgy halottam, leégett, nem tetszett neki az új környezet, porrá lett. Res­taurálták, azonban ami legszebb volt rajta, a nyitott tornác székely motívumú ereszrácsozata, nem a régi és színezése bán­tóan csúnya kék.

 

Téli élet a városban  –  Őszre fordultával indult meg a társasélet a városban. A földbirtokos családok hazajöttek kúriáikba, Palics lakói is beköltöztek téli otthonaikba. Megnyílt a színház, október ele­jén, az idény virágvasárnapig tartott. Elsőrendű, jó társulatok szórakoztatták a szorgalmas színházlátogató közönséget. Sza­badkán mindig jól ment a színház és a színészek sora. A mozi akkor még nem létezett. A színi idényt a budapesti nemzeti színház művészeinek gyakori vendégszereplése tette változa­tossá.

 

A színházon kívül élénk vendéglői élet volt, három első­rendű szálloda, az »Arany Báránya«, a »Pest«, a »Nemzeti« éttermei és kávéházai látogatottak voltak. Az » Arany Báránya« országszerte ismert volt, a debreceni »Arany Bikával« és a kassai »Schalk-ház«-zal volt egy színvonalon. Alapítója és tulajdonosa Lichtneckert András érdemes polgára volt Sza­badkának, az a vidéki, aki az »Arany Bárányban« szállt meg, jó hírét vitte haza Szabadkának.

                                                         Arany Bárány szálloda

 

Zajlott a téli társas élet, a családi vacsorák, névnapok, lakodalmakon. Akkor még zsúrok nem voltak, a disznótorok korát éltük, amelyeken nem szendvicset és teát szervíroztak, hanem disznópaprikás előétel után hurka-kolbász, fánk, pulykapecsenye képezte a menüt, megöntözve megfelelő mennyi­ségű buckai sillerrel és rizlingivel.

 

A nagy lakomák után, ének, zene, tánc következett. Az akkori Szabadka ünnepelt szép két fiatal asszonya, Jakobcsics Imréné és a feleségem énekei fénypontjai voltak ezeknek a házi estélyeknek. Abban a korban az asszonyok nem töltötték az időt kár­tyázással, a bridzs még nem volt divatban, a társaság két kedves csalogánya – a Paula és az Ilona – sok kellemes órát szereztek hálás hallgatóiknak. Táncoltak is, a csárdá­soknak nem volt vége-hossza, a Bácska szerte hires csárdás­táncosnő, Skultéthy Ilma, Lelbach Jánosné volt a sztár.

 

A tánchoz Piros Józsi bandája muzsikált, amely abban az időben az ország egyik legjobb cigánybandája volt. Piros Józsi képzett zenész volt, népdalokat is szerzett, melyek közül a »Síkos a hó szalad a szán«, »Pejparipám patkószege de fé­nyes« megzenésített Petőfi-versek még ma is népszerűek. Méltó partnere volt Dankó Pistának, de nem volt ideje annyi szép nótát szerezni, mint Dankó Pistának, mert aránylag fiata­lon halt meg. Szép játékáért, szerény modoráért az egész szabadkai úriosztály megbecsülte. Több éven keresztül bandája a nyári félévben a Margit-szigetre volt szerződve, abban az időben a sziget az id. József főherceg tulajdona volt. A főher­ceg katonai szemleútjai alkalmával fedezte fel Piros Józsit Szabadkán, kedvenc cigánya lett, aki éveken át szórakoztatta a szigeten a főváros és az ország közönségét. Őszre fordultá­val a banda mindig hazajött, családjaikhoz, akik nem követ­ték a bandát a szigetre. A téli félév volt az ő aratásuk ideje, a vidám vendéglői élet, a házi estélyek, névnapok, farsangkor a bálák, elég dolgot adtak a bandának. Szépen kerestek, de a takarékpénztárt nem a cigánybandáknak találták ki, mert amit télen kerestek, tavaszig el is költötték.

                                                                   Dankó Pista

 

Egy tavaszi napon, amikor ismét a szigetre készültek, pénzszükségben voltak. Elmentek az egyik földesúrhoz, akinek az elmúlt, télen sokat muzsikáltak és előadták, hogy család­jaiknak nem tudnak itthonhagyni egyhónapi megélhetésre szükséges pénzt és kérték, hogy adjon a bandának kölcsön őszig ezer forintot, amikor hazajönnek, a maratszigeti kerese­tükből visszafizetik. Biztosítékul egy ezer forintról szóló vál­tót adtak át, amelyen az egész banda alá volt írva. A földesúr kifizette az ezer forintot.

 

Október elején a banda hazajött a szigetről, esténként felváltva játszottak a három előkelő étteremben. 35 Október vége felé volt mindig az őszi országos vásár,, amelyre a nagy határ minden nagyobb birtokosa beszökött jönni és esténként a »Bárány« éttermében találkoztak. így volt ez ezen az őszön is, egy szombati vásár előtti estén, ami­kor Piros Józsi bandája muzsikált a »Bárányban«. Úgy kilenc óra tájban érkezett az étterembe a hitelező földesúr, helyet foglalt egy hosszabb asztalnál, melynél barátai ültek. Megje­lenése a banda tagjaiban vegyes érzelmeket kelthetett, eszük­be jutott a váltó, amely nincs kifizetve, de az ezer forint sincs meg. Kissé kedvetlenül játszottak, szorongva tekintget­tek hitelezőjük felé. Ez pedig megvacsorázván, elővette tárcá­jából a váltót, a mellette ülőnek elbeszélte annak történetét. A cigányok ezt észrevéve, a zene elhallgatott, várták mi tör­ténik. A gavallér földesúr pedig odaszólította az egyik pincérfiút, egy égő gyertyát hozatott, összesodorta a váltót, rágyúj­tott vele egy szivarra.

 

Piros Józsi erre odament a földesúr asztalához, megkö­szönte neki a banda nevében az ezer forintot, eljátszotta neki a kedvenc nótáját, a »Csipkés a szőlő levele« szép dalt, ezzel az ügy el lett intézve.

 

Boldog régi idők egy olyan epizódja volt ez, amely a múlt távoli ködén keresztül meséli el, hogy milyen élet is, volt akkor.

Folytatódik…..

Forrás: www.kobold.theka.hu

---

---