Társadalmi élet a régi Szabadkán III.

A vadász élet  Szabadkán

 

Ennek a férfias sportnak sok kedvelője volt ebben a nagyhatárú városban. A Nimród, a Diana vadásztársaságok voltak a legnépszerűbbek. Ez a két társaság osztozott meg a deszkási, zsiroskúti, kelebiai, tompai, szkenderjárási, zsdrálói, tölgyfási, erdős ligetes területeken. A radonováci és hajdujárási területeket egy szűkebbkörű társaság bérelte. Vadá­szat szempontjából a határ három részre oszlott. A palicsi és a ludasi tavakon, a Kőrös ér zsombékosaiban volt a vizi va­dászat. A város tulajdonát képezett nagy terjedelmű erdők és azok közöttesein elég szórakozást találtak az apró vadra vadászó társaságok. Végül a nagy határ többi része, a ma­gánbirtokokon is lehetett vadászni, de nem sok eredménnyel. A szállás-rendszer miatt ezeken a részeken kevés volt az apró vad, sok volt az ellensége, a tanyai kutyák és macskákon kívül még a tanyai gyerekek is azok közé tartoztak, akik fogdosták a kis nyulat, keresték a fogoly- és fürjfészkeket. A födetlen sík területen búvóhelye nem volt az apró vadnak, így nem szaporodhatott el. Ez a terület tehát nem sokat szá­mított az igazi vadászok részére. Annál több igazi vadász­örömet okozott a palicsi és a ludasi vizivadászat, mely ha­sonló volt a fejérmegyei Velence-tavi vizi vadászterületekhez. A palicsi tó volt a szárcsák és vadkacsák hazája. A nagy társas vadászatok rendezői Vojnits Oszkár és Vermes Béla voltak, amelyeken mint vendégek a szabadkaiakon kívül részt­vettek többször a budapesti Országos Kaszinó tagjai közül is többen. A sok csónakkal bekerített tórészen az ezrével úszkáló  szárcsák közül nem sok menekült el. Vojnits Oszkár, ez a lebilincselő modorú magyar úr, aki beutazta és végig va­dászta a világ egy részét, vadászott: Afrikában, Indiában, a Csendes-óceán szigetein, de szeretett vadászni Palicson is. A világ minden részéből összehordott vadásztrófeáinak egy részét a szabadkai városi múzeumnak juttatta, másik része pedig tragikus halála után unokaöccse, báró Vojnits Miklóshoz került.

                                                                     Vadászat

A ludasi tó négyszáz holdas nádasaiban a nádszegte rigyások között élvezetes volt a csónakos vadászat. A nagy tőke kacsák robogva keltek föl a suhanó csónak előtt és egy-egy jól irányzott lövésre visszaestek, nagyot loccsanva a csó­nak orra előtt. A ludasi réti vadászatokra lejárt Budapest­ről Bársony István, a múlt század kilencvenes éveinek kedvelt vadász irója. Természetimádó és íróember volt, aki vadász­puskával a kezében járta ezt a szép országot, mindenütt meg­látta és leírta azokat a rejtett szépségeit a szabad természetnek, amelyet meglátni csak az igazi vadásznak adatik meg. »Erdőn-mezőn« című színes, szép vadászleírásaiból nem hiány­zik a ludasi rét sem.

 

A kőrösmenti zsombékokban – amíg a Kőrös vizét fel nem fogták haltenyésztő tartályokba – élvezetes volt a mo­csári szalonka vadászata. Fáradságos sport volt ez, mert a zsombékok között sokszor térdik érő vízben, a zeg-zug vo­nalban sebesen repülő, felriasztott szalonkákat nem volt könnyű akasztókra szedni a vadásznak. A sok szabadkai Nimród között a hősi halált halt Regényi Gábor volt a mocsári sza­lonkák mesterlövője. Vérbeli vadász volt, aki nem ismerte a fáradságot, ha a zsombékok között volt. Ő volt az, aki el­sőnek próbálkozott meg itt a fácánok keltetésével, azt a szép fácánállományt, mely a szabadkai erdőkben és nádasokban úgy elszaporodott, neki köszönhetik a mai vadászok. Mikor földi maradványait a cupinovoi csatatérről hazahozták, mellé kellett volna temetni a vadászpuskáját, hogy azon a végtelen úton – amelyre lelke a csatatérről elindult – ne hiányozzék neki az a fegyver, amely fiatal, rövid életében annyi öröm­teljes órát szerzett neki.

                                          Dr.Regényi Gábor 1879-1914 hősi halott

 

A kultúra terjedése nem kedvezett a kőrösmenti vadászatoknak, a zsombékos területek lecsapo­lásával megfogyatkoztak a mocsári szalonkák kulturálatlanabb más vidékekre költöztek. Helyüket elfoglalták az egyes kő­rösmenti tartályokban a halak. Az ország vadállományából, itt az alföldön hiányzott a túzok és az erdei szalonka. A túzok kedvenc tartózkodási helye a nagybirtok, a Dunántúl és a Ti­szántúl egy része, a szabadkai határban, a közép- és kisbirtokkal velejáró tanyarendszer miatt a túzok nem száll le itt, mert nem szereti a lakott területeket.

 

Az erdei szalonka a kötött talajú hegyi erdőket szereti, a homoki erdőkben elvétve fordul elő. A palicsi parkerdőben volt néha a múltban erdei szalonka. Somogyi János akkori postamester, – aki maga is vadászember volt – fedezte fel őket. Ősszel és tavasszal, ha megszólalt a palicsi telefon, je­lentette nekem, hogy »itt vannak «, Express sebességgel siet­tem ki ilyenkor Palicsra és Somogyival kettesben összeszed­tünk mindig három-négy darabot ebből az Alföldön ritka, ne­mes vadból.

                                                                      Erdei szalonka

A radonováci vadásztársaság –  Az én vadászemlékeim a radonováci és hajdujárási erdők­höz fűződnek. Ezt a négyezer holdas erdős, ligetes területet egy szűkebbkörű baráti társaság bérelte huszonöt éven át. Tizen voltunk: Mamusics Lázár, Vojnits Máté, Szalay Mátyás, Kallivóda Andor, Sántha György, Czájlik István, Jakobcsits Imre, Vermes Károly, Olchváry Ödön és én. A forma kedvéért elnökünk is volt, Mamusics Lázár. Ez az erős egyéniségű köz­életi férfiú, itt a radonováci és hajdujárási nyiladékokban érezte jól magát, ebben a szűk baráti körben, itt voltak az ő pihenőnapjai, amíg polgármester volt.

Vadászmesterünk, Kallivóda Andor kir. erdőtanácsos, a város erdeinek kezelője volt. Neki köszönhettük nem csak a vadállomány megőrzését, de a szakszerűen rendezett szép va­dászatokat is. Nyúl, fogoly, fácán, őz képezte a vadállományt, mely mennyiségileg annyi volt, hogy kielégítette vadászszenvedélyünket. Ha néha az időjárás, vagy egyéb ok miatt, az eredmény nem is volt fényes, az utolsó hajtás – a radonováci erdészlak ebédlőjében elfogyasztott vadász ebéd után – teli pohárral a kézben – mindig jól sikerült.

 

A radonováci erdészlak már eredetileg úgy épült, hogy annak egyik szobájában tizenöt-húsz személy részére ké­nyelmesen teríthettek; a vadásztársaságnak megvolt az ilyen létszámra a megfelelő ebédlő felszerelése.

 

A négyfogásos jó ebédeket az erdőőrök feleségei, a Brajkóné és a Takácsné főzték, a jó homoki borokat Czájlik Pista szállította. Jakobcsits Imre volt a házi kisasszony, a tyuklevestől a feketekávéig mindenféle élelmiszernek a beszerzése az ő gondja volt, a vadásztársaság számlájára. Szegények voltunk, de jól éltünk. Vadász-vendégeket is hívtunk, a kato­natisztikar vadász tagjai felváltva voltak vendégeink. Vadász­ebédjeink olyan népszerűek voltak, hogy nem vadász urak is szívesen kikocsiztak hozzánk, hogy velünk tölthessenek el pár kellemes órát. Hajdujárási területünk határos volt a Szeged város tu­lajdonát képezett Rivó erdővel. Ezt a részt egyéb területekkel együtt néhány szegedi úr bérelte, akikkel mi vadászbarát­ságban voltunk. Közülük: Reök Iván, Csernovics Agenor, Kiss Ferenc, Teodorovics Ferenc átjártak hozzánk vadászni, mi pedig hozzájuk. Náluk kétnapos vadászat volt minden télen kétszer. Szeged város alsótanyai központja mellett volt a vá­ros tanyája, tiz-tizenkét vadásznak kényelmes elhelyezése volt benne, de közvetlen a várostanya mellett volt az állami erdő- és vadőri szakiskola, ennek vendégszobái is a vadá­szok rendelkezésére álltak. Esténként a pulyka bográcsos vacsora után szolid kártyapartik alakultak, a játék éjfélig tartott. Szeged város akkori, de már öreg polgármestere, Pálfy Ferenc, kinek ott nem messze volt a birtoka, ha eset­leg kint tartózkodott a vadászat idején, esténként átrándult hozzánk a várostanyára és szívesen játszotta velünk a tízkrajcáros ferblit. Később utódja, Lázár György is kijött a kétnapos vadászatot befejező ebédre, a város négyes fogatán, de nem azért járt négy lovon, hogy reprezentáljon, hanem azért, mert a homok olyan mély volt a szegedi határban, hogy két ló nem birta el a hintót. Most már beton autóutak szelik át a szegedi határt, autók és autóbuszok száguldanak ott na­ponta, a négylovas hintó a múlté lett.

                                                                  Reők Iván

Január végén ért véget mindig a vadászidény. A követ­kező idényig csak májusban jártunk ki a radonováci területre, ha a vadőrök jelentették, hogy valamelyik rókavárban kölykes róka lakik. Ezek a délutáni kirándulások azonban inkább majálisok voltak, mint vadászat. Ezekre már kivittük az asszonyainkat is. A tacskók mindig jól dolgoztak, egy-egy róka­ várból kihoztak néha nyolc-kilenc kis rókát, volt úgy, hogy az öreg rókát is bent szorították, annak se kegyelmeztek.

 

Befejeződvén a rókairtás, a társaság a legközelebbi erdei tisztáson telepedett le, a hintótakarókat elterítették a gye­pen, erre kirakták a szépasszonyok a sokféle jó uzsonnát és megkezdődött a róka-tor. Szinnyei-Merse ecsetére méltó ma­jális kép bontakozott ki ilyenkor, a kellemes együttlét eltar­tott az akácillatos, sejtelmes májusi alkonyatig. Akkorára a pincetokok is kiürültek, felszedelőzködtünk és haza kocsiz­tunk. Távozásunkkal az erdőre ráborult a csend, talán csak egy-egy nyárfa rezegtette meg leveleit, mintha sajnálta volna, hogy megszűnt körülötte a vidám, színes élet.

 

A radonováci vadásztársaság 1918-ig létezett, 1917 júliusban itthagyott bennünket örökre az elnökünk, az évben december 17-én rendeztünk Lázár napján még egy emlék va­dászatot és ezzel a szépmúltú vadásztársaság befejezte va­dászatait.

Megszűnt, mint sok minden más, a megváltozott életű Szabadkán.

Folytatódik….

Forrás: www.kobold.theka.hu

 

 

---

---