ÖNVALLOMÁS – 1939 Október
Soha nem ért annyi, s váratlan oldalról érkező meglepetés, mint mostanában. A világ változó, de mégis úgy hisszük, hogy ez a változás valami állandó dolog mellett fodrozódik. Mégiscsak kell, hogy végleges és változtathatatlan dolgok is legyenek e világban! Kell valami, amiben még nyugodtan, s gyanú nélkül megbízhatunk!
Például én egész nyugodtan és gyanútlanul bízom abban, hogy ember vagyok, hogy keresztény vagyok – minden változtatás, esetlegesség vagy csonkítás nélkül. De ugyanilyen nyugodtan és gyanútlanul bíztam eddig abban is – hogy magyar vagyok! Sohasem kérdve, hogy miért? vagy mi jogon? hiszen ennek magától értetődősége nem kívánt sohasem magyarázatot.
Török Sophie, Babits Ildikó és Babits Mihály Esztergomban, 1930-ban
Most hirtelen úgy ér a vád, mint hátulról kapott fejbekólintás. A vádról Schöpflin Aladár megrázó cikke világosított fel, megdöbbenve és szívdobogva olvastam a súlyos sorokat, a betűk összefutottak szemem előtt, s én szédült zavarban nem akartam elhinni, amit már megértettem: hogy nem vagyok teljes, szabályszerű magyar – hanem csak olyan – asszimilált.
Naiv dolognak látszik, hogy amit mindig tudhattam volna, arról csak ily későn s meglepetésszerűen értesültem. De az embert hite s érzelmei alakítják, nem a külszín vagy a látszólagos tények. Ezt a gyűlöletes kifejezést elég sűrűn hallottam emlegetni mostanában, de mint valami pártnak vagy átmenő politikai irányzatnak jelzőjét, amihez semmi közöm, s ami rám nem vonatkozhatik, mindig megértés kísérlete nélkül ejtettem ki gondolataim közül.
Ma, mikor még az iskolás gyermekek is szakértelemmel politizálnak, én teljesen tájékozatlan maradtam mindenféle politika, s politikai elmélet tudományában. Sohasem érdekelt, a politikát gyermekkorom óta férfiak tudományának, vagy ha úgy tetszik: férfiak játékának hittem. Sohasem akartam törődni pártok és elmélethordozók céltalan izgalmaival, mindig csak a tények érdekeltek.
De íme: itt egy tény, ami nem reálisan felfogható külső eseményből, hanem valami emberi elme anyagtalan elgondolásából támadt. Egy indokolatlan és igazságtalan fikció támadt ellenem! létem lényege s gyökerei ellen.
A dolog megdöbbentő, de néhány pillanat múlva már cseppet sem tragikus. Amit az ember magában véglegesnek ismer, az kívülről úgysem változtatható, se birtokosától el nem vehető – főként nem kusza elméletekkel. Ezt a bennem egészen kicsi helyen megférő tudatot: magyarságomat, egy század katona sem tudná elvenni tőlem. Erről hát szólni sem érdemes – de talán érdemes elgondolkozni a jelenség fölött: hogy miért lesz némely bevándorolt németből magyar? S miért lesz esetleg ebből a megmagyarult németből generációk múlva, s mint varázsütésre – ismét német? – vagy miért nem lesz?
Én ilyenfajta folyamatot belülről, s közelről, egy egyén lélektani tapasztalatain át tudnék megmagyarázni; egy hiteles tanút: magamat vallatva a kérdésről. Persze csak kizárólag arról a kérdésről, hogy némely német ősű magyar miért nem lesz, s nem lehet többé német!
Első vallomásként el kellene mondanom, hogy anyám családja Sziléziából származik, apám apja pedig Svájcból érkezett földmérnökként a Felvidékre, s aztán itt nősült meg. A magyar vért tehát ettől a Majthényi nagyanyámtól kaptam – akiről a család ugyan azt tartotta, hogy inkább tót volt, mint magyar.
E tényállást valószínűleg egész kicsi gyermekkorom óta tudtam, de akkor még nem voltak nemzetiségi problémáim. Első elemista koromtól mind nevem, nemem, korom és vallásom – tényszerűen és hivatalosan jellemzett már az is, hogy magyar vagyok. Bár kisgyermek koromban csak németül tudtam beszélni (minthogy anyám csak születésem után tanult meg magyarul), de iskoláskorba érve rövidesen már csak magyarul tudtam, meg se értve a német szót.
Mindez akkor az élet természetes rendjének látszott, személyi adataim gépies mondókák voltak, emlék és érzelem nélkül. De véletlenül pontosan számot tudok adni arról a percről is, melyben magyarságom hirtelen tudatossá, s egyúttal szenvedéllyé vált bennem. Anyai nagyanyám érkezett látogatásunkra, akit évek óta nem láttunk. Úgy tudom, azért nem jött oly soká egyetlen lányához, mert már öreg lévén, félt, hogy magyar földbe fogják eltemetni. Mint osztrák százados özvegye nem rokonszenvezett a magyar földdel – félelme mégis beteljesült szegénynek.
Emlékszem, anyám a vidéki ház zárt kapualjának lépcsőin állított fel bennünket, gyerekeket, üdvözlésére. Mind a hatan megszeppenve és illedelmesen csókoltunk kezet annak a messziről jött, élénken nefelejcskék szemű szigorú jelenségnek, akitől, úgy látszott, kissé még mindenre bátor anyánk is félt. A köszönés rendben ment, baj csak akkor lett, mikor nagyanyánk hozzám, a legidősebbhez fordulva egy számomra teljesen érthetetlen nyelven kezdett beszélni.
Jegyzet: Török Sophie – Tanner Ilona Irén Lujza Kamilla néven született Budapesten, 1895. december 10-én. Babits Mihály feleségeként ismerjük, pedig alkotásai figyelmet érdemelnek. Édesapja papnak készült, de megszökött a papneveldéből, és könyvelőnek ált. Weiszbrunner Antóniát, egy ezredes lányát vette feleségül, Ilona volt legidősebb gyermekük. Csak az iskolában tanult meg magyarul, elvégezte a gimnáziumot. Mivel édesapja meghalt, mint legidősebb lányra, rá hárult a család számos gondja-baja.
Forrás: www.huszadikszázad.hu
